„Magyarország egész területe felszabadult!” – közölte 1945. április 5-i címlapján a Népszava, s ezzel kezdetét vette az a több mint negyven éves, hivatalos nemzeti ünnepbe torkolló kultusz, amely április 4-ből pirosbetűs napot, „felszabadulásunk ünnepét” dicsőítette.
„Az április 4-én éjszaka, kiadott hivatalos szovjet hadijelentés szerint a 3. ukrán arcvonal csapatai bolgár egységekkel együttműködve, megtisztították Magyarország délnyugati részét az ellenségtől és jugoszláv területen továbbnyomulva számos helységet foglaltak el. A 2. és 3. ukrán front március 16-tól április 4-ig folytatott hadműveletei Magyarország területét teljesen megszabadították az ellenségtől” – részletezte a remek hírt a Népszava, és azt csak az érintettek tudhatták még akkor, hogy a „teljesen megszabadították” ekkor még költői túlzás volt,
egész Magyarország csak egy kb. hét múlva szabadult meg a német megszállóktól.
Hogy csakugyan felszabadult-e, arról akkoriban – és még több mint negyven évig – nem lehetett vita – ez volt a hivatalos magyar álláspont. Megerőszakolt, megnyomorított, malelnkij robotra elhurcolt honfitársaink sorsára a háború óhatatlan velejárójaként tekintettek, pontosabban, tekintettek volna, csak hát többnyire szóba sem kerülhettek a Vörös Hadsereg atrocitásai. Ugyanakkor az is tény, hogy ami Magyaroszágon a németek 1944. március 19-i megszállásával kezdődött és a szovjetek megjelenéséig tartott, az hazánk történetének legszégyenletesebb fejezete.
Húsz évvel ezelőtt a Népszabadság számára készült Medián-felmérés szerint a szélesebb közvélemény szinte hajszálra egyforma nagyságú három részre szakadt a hat évtizeddel ezelőtt történtek megítélésében:
a lakosság harmada szerint a szovjet csapatok felszabadították, a másik szűk harmad szerint megszállták az országot, további bő harmaduk szerint azonban egyik szó sem fejezi ki helyesen az akkor történteket.
„Talán meglepő lehet, de a válaszadók »objektív«jellemzői közül szinte egyik sem függ össze a hatvan évvel ezelőtt történtek megítélésével, például az életkor is csak szerény mértékben befolyásolja a véleményeket” – írta 2005. április 2-án a Népszabadság.
Arról, hogy április 4. hivatalos állami ünnep legyen, 1950-ben döntöttek egy minisztertanácsi rendelettel. A naptárakba a piros 4-es alá az addigi Izidor helyére azt írták ugyancsak pirossal, hogy Felszabadulás ünnepe, ha nem fért ki, akkor „Felsz. ünn.”.
Ugyanakkor az emberek java – legalábbis akiknek nem kellett „kötelezően ajánlottan” résztvenniük valamilyen megemlékezésen – magasról tett az egészre, egyszerűen csak élvezték a tavaszi szabadnapot, amelyeket a fővárosban csak meghatározott időközönként vert fel vert harci robaj, öt évenként – a „kerek évfordulókon” – ugyanis katonai díszszemlét rendeztek a Dózsa György úton, ahol a pártvezérekkel, és magasrangú katonatisztekkel megrakott dísztribün előtt a Magyar Néphadsereg színe-java felvonult – gyalogos, páncélos, rakétás, rádiós. Utóbbiak civilként is, a tévésekkel együtt.
„Érthető érdeklődés, fel-felcsattanó tapsban kifejeződött tetszésnyilvánítás fogadta már a nyitást is. Ismeretes, hogy korábbi döntés alapján – fegyveres erőink díszszemléjét ötévenként rendezik meg. A felszabadulás után az elsőt 1948-ban, a polgári demokratikus forradalom és a szabadságharc centenáriuma alkalmából az Operaház előtt tartották, s 1950 óta a Felvonulási tér a katonai parádék színhelye.
A katonák, határőrök, munkásőrök sokasága nagyszerű fegyelemről és harci-technikai eszközök kezelésében elsajátított magas fokú szakértelemről tettek tanúbizonyságot a háromnegyedórás díszszemlén
– számolt be az 1985. április 4-én a sajtó, mit sem sejtve arról, hogy öt év múlva már emlékét elfelejtik a költséges parádénak.