„Háromszáz évet mondtam. Miért? Mert derűlátó vagyok.”

Számos meglepetéssel szolgált az a beszélgetés, amely 2009. március 26-án zajlott Nemes Nagy Ágnesről. Három író, Kiss Noémi, Menyhért Anna és Radics Viktória értett egyet és vitatta meg a költő munkásságának kevésbé ismert – konkrétan eltitkolt – epizódjait.

„Az est szereplői sok mindenben nem értettek egyet, de azt vállvetve hangsúlyozták, hogy az összegyűjtött versek első, a szerző által publikált része homlokegyenest mást mutat, mint a kéziratban maradt, alig ismert hagyaték. Az elszemélytelenedés felé tartó, tárgyias, objektív (és még sorolhatnánk a közhelyeket) versekkel egy időben keletkező, változó színvonalú »melléktermékek« egy szenvedő, elfojtásokkal terhelt ember kifakadásai, gyakran a vallomásos líra hagyományos eszközeivel. Ahogy Menyhért fogalmazott:

szubjektívabb és nőibb költészet

– írta a Magyar Narancs az estről szóló beszámolójában, hozzátéve, hogy a résztvevők megpróbálták megfejteni, hogy a költő valójában miért hagyta rejtve ezt az oldalát, és egyebek mellett arra jutottak, hogy Nemes Nagy Ágnes pályája valójában diadalmas kudarc, egy következetesen végigjátszott, de kínkeserves szerepjáték. Ezt támasztja alá Szabó Magda írása, ahol hangsúlyozza, hogy ők ketten profik voltak, tehát nem írónők. „Minden barátom azzal szokott dicsérni, hogy milyen erős, milyen férfias vagyok. Ez hízeleg is nekem, igyekszem is azt domborítani, amit dicsérnek bennem.

De igaz-e?” – írta Nemes Nagy Ágnes 1958-ban egy csak halála után publikált jegyzetében, és ennek tükrében egészen más fénytörésbe kerülnek bizonyos gesztusok is. Például az, hogy a költő megtagadta 1946-os első kötetében olvasható versét, a Női tájt, amit egyszerűen kihúzott a gyűjteményes kötetéből. Radics Viktória szerint az életmű „két nagy kirekesztése”, hogy

Nemes Nagy Ágnesnek se politikáról és közéletről, se a nemiségről nincs szava – legalábbis a hivatalos életműben.

Menyhért Anna összefoglalója szerint az ismeretlen Nemes Nagy Ágnes – aki utálta, ha költőnőnek nevezték – ugyanúgy eltrécselt főzésről és ruhákról, mint a barátnői, de az irodalomban elfogadta, sőt: belsővé tette az általa pontosan érzékelt – férfias –irodalomeszményt. „Megcsinálta magát, és a körülötte lévő férfiak kanonizálták.”

A 16 évvel ezelőtti eseményt azért idéztük fel is ilyen részletesen, mert találtunk egy érdekes és aktuális Nemes Nagy Ágnes szöveget, amelynek megértéséhez vélhetően közelebb visznek a kortárs szerzők gondolatai. A szöveg 50 évvel ezelőtt hangzott el Párizsban, a francia Pen Club rendezvényén, amelyet a Nők Nemzetközi Éve tiszteletére rendeztek. A beszédet 1975. június 14-én az Élet és Irodalom közölte.

Az alábbiakban a szöveg rövidített változatát olvashatják.

Húszezer éves vétkeink

Voltaképpen nem érzem magam illetékesnek arra, hogy az úgynevezett nőkérdéshez hozzászóljak. Ez az ügy – a nők ügye –, úgy gondolom, régóta túlhaladta a szubjektivitás kereteit, tudományra van szüksége, nem vallomásra, alaposságra és nem érzelmekre, tárgyiasságra és nem személyességre. A tudósokat illeti a szó meg a társadalmi cselekvőket, a szociológusokat, politikusokat, az élettan, a lélektan szakembereit. Ők azok akik érdemben szólhatnak a tárgyhoz, ők azok, akik tovább mozdíthatják ezt a húszezer éves problématömböt a társadalom életében – minden más szóvirág. A nőkérdés ma már komplex tudomány. Mindezeket jól megfontolva és szakértelmem hiányait felmérve, mégis hozzászólok a tárgyhoz. Hozzászólok, mert költő vagyok – méghozzá nőnemű költő –, hozzászólok, mert a nők kulturális kreativitása mélyen érdekel, hozzászólok, mert egy költő mindenbe beleszól. Különösen nálunk, Magyarországon. (…) Szóval, ahogy mondani szokták, nálunk az utcát is legszívesebben költőkkel söpörtetnék. Vagy másképp: az íróféle olyan, mint egy két lábon járó pótalkatrész-lerakat, mindent pótolhat – kérdés, hogy ő maga, saját szakmájában pótolható-e.

Ha most – csöppet sem merész asszociációval – közös filmre fényképezem össze a költő fenti képét, meg a nő társadalmi helyzetét, a párhuzamot nem tudom elhárítani. Mindkét arcképben van valami, ami egy szakképzetlen és ezért mindenre használható segédmunkásra emlékeztet. Azzal a korántsem elhanyagolható különbséggel, hogy a költőnek neve van és pozíciója, a nő pedig – többnyire –, névtelen és arctalan.

(…) Egy kis lelkiismeretvizsgálatot ajánlok tehát – az sosem árt. Milyenek vagyunk? Milyenek vagyunk mi nők, itt a huszadik század utolsó harmadában, mi, szellemi munkát végzők, az élet bármely területén? Nem haszontalan ezt megkérdeznünk akkor sem, ha nem feledkezhetünk meg róla, hogy produktumai vagyunk egy történelmi folyamatnak, amelyet igen kevéssé irányíthattunk. Melyek például azok a jellegzetes, mindig újra felbukkanó tulajdonságaink, amelyek munkánkat, szellemi önkifejezésünket gátolják? Mik a hibáink, vétkeink, vagy önmagunkat hátráltató jellemvonásaink? Ezekről ejtenék néhány szót. 

Sorukban én elsőnek a közönyt említeném. Hadd kezdjem azon: mindnyájan, akik itt jelen vagyunk, vagy átvitt értelemben vagyunk jelen, kivételek vagyunk. Kivételek vagyunk, hiszen az egész föld léptékében gondolkozva, ma is keskeny réteg az, amelyből egyáltalán kiválhatnak szellemi foglalkozású nők.

De hadd fűzzem hozzá mindjárt: ebből a nagyon kevésből is sokan közömbösek saját szellemi lehetőségeik iránt.

Érthető ez a nehéz fizikai munkát, vagy gépies alkalmazotti munkát végzőknél, kevésbé a nagyobb lehetőségűeknél. Abból az óriási társadalmi és lelki komplexumból, amely ezt a magatartást létrehozza, én most a közönyt emelem ki, mint amin változtatni némileg talán hatalmunkban van, a tompa nemtörődömséget, az eleve belenyugvást, azt, hogy nem kell nekünk a szellemi erőfeszítés akkor sem, ha módunk volna rá. Mi más ez, mint harcnélküli vereség? 

Közönyünk egyébként szorosan összefügg egy másik, oly sokszor fölemlegetett tulajdonságunkkal: a kisebbségi érzéssel. Van személyes kisebbségi érzés, van hivatásbeli, nemzeti, a csoportlélektannal összefüggő – ez utóbbiak közé tartozik a nők önbizalomhiánya. Hány kiváló képességű nőt, hány vitathatatlan tehetséget, hány csillogó fiatal lányt láttam visszariadni, összeroppanni a pálya elején, sőt, közepén, nemcsak azért, mert terheik túl súlyosak voltak – ezt mindnyájan ismerjük –, hanem azért is, mert a belső kétely, az a titkos meggyőződés, hogy „úgysem vagyok képes rá”, meg „minek is ez az egész” szétrágta szellemi aktivitásukat. (…) Egyáltalán nem a kiváló elődeinket kívánom ezzel lebecsülni, Szapphótól napjainkig, sőt, pusztán egy analógiára utalok.

Azért, mert például az európai jobbágyság, parasztság évezredek alatt szembetűnően kevés karmestert vagy csillagászt adott a kultúrának, abból senki sem következtet arra, hogy a parasztságból hiányzik az égi mechanika vagy a magasabb zene iránti érték.

Ott, ahol a tömeges kiválasztás feltételei nincsenek meg, ott a múltból nem lehet következtetni a jövőre. A tehetség és a lehetőség találkozása mindezidáig véletlen volt, a kifejtetlen képesség pedig mindig mérhetetlen. Voltaképpen – társadalmi méretekben – fogalmunk sincs róla, mire képesek a nők, azonos feltételek esetén. (…)

És mit hagytam utoljára? A legsúlyosabbat. Jellemez minket, nőket, a tárgy iránti érdeklődés csonkasága. Hajlandók vagyunk rá – legyen szó bármilyen témáról, tudományról, művészetről, saját életbevágó tennivalóinkról, vagy a legelvontabb gondolatmenetekről –, hogy a dolgok személyes oldalát tekintsük, magát a tárgyat elhanyagolva. Nem puszta szubjektivizmus, afféle női szeszély ez; rendkívül súlyos, reális okok formáltak minket ilyenné, elvégre a mi női szakmánk az emberi kapcsolat. A szerelem, a család, a gyermek, ez a mi egzisztenciánk alapja (még ma is), a szó anyagi, társadalmi, közfelfogásbeli és annyi más értelmében, föl egészen a filozófiákig, hogy úgy mondjam, filozófiai helyzetünkig. Ezt találjuk még abban az elvont sávban, is, ahol a nőkről szóló hiedelmek, meghatározások, célképzetek foglalnak helyet a női létnek mintegy metafizikájában.

És ha létünk személyes kapcsolatoktól függ húszezer éve, elemi érdekünk, hogy azokkal foglalkozzunk és ne mással. Így is cselekszünk. Ezért olyan nehéz (és mellesleg kockázatos is) átváltanunk a szubjektumról az objektumra, ezért olyan nehéz elérnünk, hogy a tárgy, elsősorban a tárgy és csakis a tárgy érdekeljen bennünket, amivel foglalkozunk, vagy amit létrehozunk, a halogénvegyületek daganatgátló hatása, a vers, amit írunk, egy épület statikája.

Pedig enélkül nincs semmi. (…) Nem kételkedem benne, hogy ma még a nő szellemi önmegvalósítása többnyire bizonyos önfeláldozással jár. Megnevezhető vagy sokszor névtelen áldozatokkal, az „elviselni, elbírni” igék olyan szinonimáival, amelyek a szótárakban nem találhatók. És persze többszörös teherhordozással. Bátorítson minket, hogy egy kreatív férfi önmegvalósítása sem éppen gyerekjáték – a történelem tanúsága szerint. (…) Egy alkalommal közösen interjúvoltak meg egy neves színésznővel. Mikor rám került a sor, az ifjú riporter feltette a hervadhatatlan kérdést: hogyan érzem magam nő létemre, íróként. Megérdeklődtem tőle, hogy ugyan miért nem kérdezte meg ezt társnőmtől is, hogyan érzi magát, nő létére, a színpadon. Hiszen még Shakespeare-nél és persze az antikoknál is, fiúk játszották a női szerepeket (mint jól tudjuk, csak elfelejtjük), hogy is tehette volna nő színpadra a lábát. A hivatásos színésznő fogalma alig több, mint háromszáz éves. Nos, azt hiszem, háromszáz év múlva — ha időközben föl nem robbantjuk magunk alatt a földet — más listát készíthetünk majd az úgynevezett női tulajdonságokról, női lehetőségekről, mint most készítettünk, mi ősanyák. 

Háromszáz évet mondtam. Miért? Mert derűlátó vagyok. 

Borítókép: Hunyady József/Fortepan