Budapest határain belül, a két világháború között egy ingyenstrand is működött. Dél-Budán, a Lágymányosi-öbölben.
A sajtó azokban az években a mostaninál nagyobb szociális érzékenységről tett tanúbizonyságot. Ugyanis hiába született meg a húszas évek végén a „Budapest fürdőváros” kifejezés, hiába épültek-szépültek a fővárosi strandok és működtek a Duna-uszodák, az újságírók java amiatt neheztelt az üzemeltetőkre, hogy belépőt kértek.
1500 helyett 6000
„De mit csináljanak a tömegek, akiknek elnyűtt teste vágyik a nap jótékony sugaraira és a frissülést nyújtó úszás és víz után! Mit csináljanak azok, akik nem tudják megfizetni a szigeti belépődíjat és az uszodabelépőt, még akkor sem, ha azt kombinálva, mondjuk, 50 fillérért adnák.
Tíz- és tízezrekről, Budapest dolgozó és munkanélküli tömegeiről van szó, akiknek a »Budapest – fürdőváros« nem nyújt alkalmat és lehetőséget a fürdőzésre
– elégedetlenkedett 1930 nyarán a Népszava újságírója, egyúttal ingyenstrandot követelve a szegényeknek. „A főváros födöttuszodára, Károlyi-kertre és templomok építésére pocsékolja a pénzét, a népjóléti minisztériumot is elfoglalják a díszkapuépítések. Miért törődnének éppen azzal, hogy legyen egy hely, ahol a tömegek a napfény és a víz éltető áldásaiban részesülhetnének, miért éppen ezen a téren alkotnának valamit, aminek előnyeit nemcsak néhány kiváltságos ember élvezheti?” – kérdezte a riporter.
Nappali menedékhely
Ám ez csúsztatás volt, hiszen ha máshonnan nem, a cikk folytatásából tudható, hogy Dél-Budán, a Lágymányosi-öbölben van egy ingyenstrand. Igaz, hogy közlekedés nincs, a létesítmény 35 percnyi gyaloglásra van a Gellért térről, de kapuján a felirat: Budapest Székesfőváros Ingyenes Strandfürdője. A cikk szerint Pest távoli kerületeiből is érkeznek vendégek, többnyire a Gellért térig is gyalogszerrel – sajnálják a villamosra a pénzt.
„A múlt évben nyílt meg 800 vetkőzőhellyel. Az idén két új öltözőt építettek és most már 1300 vetkőzőszekrény áll teljesen ingyen a látogatók számára – avatott a részletekbe a Népszava riportere, kiegészítve azzal, hogy legfeljebb 1500 ember számára van itt hely, mert az egész strand hossza 161 méter, szélessége 35 méter, és „ebbe az épületek által elfoglalt helye is bele van már számítva”. Azonban a csattanó ezután következett:
Most tessék elképzelni, hogy egy-egy meleg vasárnapon 6000 ember jön ide strandolni. Olyan az ingyenstrand olyankor, mint a vurstli a ligetben. Ember ember hátán szorong. Múlt évben egy ilyen alkalomkor a tömeg szétfeszítette az úszás számára elkerített hely deszkáit.
Négy évvel később a szabadstrand mellé „rendes” uszodák is épültek, de ezek egyesületek, sportegyletek tulajdonában voltak, és belépőt kellett fizetni. „Képnek, látványosságnak valóban szép a libasorban álló, ötuszodás szemközti leventestrand. De ezt a látványt bizony elcsúfítja, hogy rozoga faviskók sorakoznak egymás mellett: a nyomor kabinjai. Odébb, a MOVE és NTE uszodája mentén már gondozottabb kabinok díszelegnek. De ezek nem lakások, csak vetkőzőhelyek… Nappali menedékhely… Ez jut eszünkbe, az ingyenstrandhoz érve” –írta ugyancsak a Népszava már 1934-ben. Pedig a kezdetek bíztatóak voltak – legalábbis, ha a Képes Pesti Hírlap fotóriportját megnézzük, amelyet az 1929-es megnyitón készítettek. De a pár évvel későbbi beszámolók alapján túlzsúfolt és piszkos volt a lágymányosi ingyenstrand, és gyakoriak voltak a balesetek is. Ezek közül a legabszurdabb 1933 nyarán történt, amikor szépségkirálynő-választás után a nyertes édesapja részegen elkötött egy csónakot, beleesett vízbe és megfulladt.
Kevés az ingyenstrand
„Kora hajnalban elindul ide a szegények hatalmas tömege. Akik tíz óra tájban érkeznek, azok keserűen tapasztalják, hogy már nincs vetkőzőszekrény és egy talpalatnyi hely is alig van a köves parton, ahová a sors jóságos kegyére bízva, lerakhatják ruhájukat.
Homok kellene a szegények strandjára és füstemésztő a szemben lévő elektromos művek füstokádó kürtőire. A közlekedéssel is bajok vannak.
A kelenföldi villamosmegálló van a budai oldalról legközelebb, ami innen jó négy kilométer” – írta 1938 nyarán a Friss Ujság, és a cikk szerzője ugyancsak arra a megállapításra jut, hogy „ez az egyetlen ingyenstrand nem elég a fővárosnak”. Mindez mai szemmel nagyon különösnek tűnik, hiszen ma már egy szociális problémákra valóban érzékeny politikusnak sem jutna eszébe, hogy a ingyenes strandolási lehetőséget biztosítson azoknak, akik nem tudják megfizetni a fürdőbelépőket.
Minden ugyanúgy másképpen
A háború után, 1947. május 30-án került elő a lágymányosi ingyenstrand ügye Budapest Székesfőváros törvényhatósági bizottságának folytatólagos rendes közgyűlésén, ahol Lakatos Miklós bizottsági tag önálló indítványát, annak távollétében Gálócsy Györgyné bizottsági tag terjesztette elő. Részlet a jegyzőkönyvből: „A lágymányosi ingyenstrand területét is az aknaveszély elhárításával, a romok eltakarításával bocsássák rendelkezésére a budapesti nagyközönségnek. Indítványozom, hogy a főváros dolgozóinak ingyenes strandfürdőzése biztosításának érdekében a főváros közmunkásaival haladéktalanul hajtassa végre a következő munkálatokat: A volt lágymányosi ingyenstrand területét tisztogassák meg az ott szétszórt kő, törmelék, vas és egyéb hulladéktól és az állóvíz partját is tegyék talajegyengetéssel, illetőleg tisztítással fürdőzésre alkalmassá. Ugyanekkor biztosítani kell a közönségnek a bejárást a szóban levő földnyelvre a vasúti összekötő híd irányából és lehetővé kell tenni azt is, hogy csavargőzössel megközelíthető legyen ez a terület”.
Egy hónappal később már minden arra utalt, hogy az ingyenfürdővel kapcsolatban a „Csak a szépre emlékezem…” kezdetű sláger lett a mérvadó. „Lágymányos a háború előtt kedvelt fürdőhelye volt a kispénzű dolgozóknak. Vasárnaponként már kora reggel családok zarándokoltak át a hidakon, hogy a hűs bokrok tövében kipihenjék a heti fáradalmaikat. Nem vágytak divatos fürdőhelyre, hiszen az a múltban a pénztárcától függött, márpedig a gyári munkás, kisiparos, az ormótlan bérkaszárnyák filléreken tengődő lakói örültek, hogy a mindennapi kenyérre tellett pénz. A fürdőjük mindig megvolt, mert a Duna sekélyes lapálya, az összekötő vasúti híd körüli nádasok, cserjések mégis fürdővé, a szegények fürdőjévé avatták Lágymányost” – írta nosztalgiázón 1947. július 7-én a Szabad Szó, ám ennél sokkal fontosabb volt a hír, hogy az ingyenstrand ismét működik. „Eleven kép tárul szemünk elé. A bokrokból félmeztelen emberek, nehézléptű asszonyok sántikálnak a Duna felé. Csomagjaik, pokrócaik, kevéske élelmük gondosan a lapul a lombok alatt, s a víz közepén csupasz fejek, prüszkölő koponyák lebegnek. Ülünk a hűs bokor alatt, körülöttünk vidáman lubicklonak a szegények” – lelkesedett a riporter, noha a leírásból egyértelmű, hogy Budapest egyetlen ingyenstrandján maradt minden a régiben.
Borítókép: Zsohár Zsuzsa/Fortepan