Ismerős terek, anyagok és arcok köszönnek vissza a falakról, de bizonyos távolságtartással. A kiállításban van játékosság, pimaszság és némi kikacsintás is – hogy ugye azért nem feledtél el? A kisebbségi komplexus, esztétikai trend és egzotizmus felmagasztalása helyett képes rendszerbe szedni és keretbe foglalni Európán belüli másságunkat, és vizuálisan izgalmas ragadja meg, milyen is az a Kelet-Európa, amit ma már mindenki szeret inkább szépelegve középnek hívni. Ilosvai Eszter írása.
A kelet-európaiságot, mint összekovácsoló erőt mutatja be az a lengyel-magyar csoportos kiállítás a Capa Központban, amely 2025. február 12-én nyílt, és az Európaiság – kelet-európai perspektívából címet viseli. A kiállítás a lengyel európai uniós elnökség kultúrprogramja, így a Lengyel Intézet és az Adam Mickiewicz Intézet is támogatta létrejöttét, és a kiállító művészek a British Journal of Photography partnerségében nemzetközi megjelenési lehetőséget is kapnak a kelet-európaiságot tematizáló műveikkel.
Az összetartozás ünneplésén kívül a kiállítás természetesen kritikusan viszonyul mind az európaiság, mind a kelet-európaiság megjelenítéséhez. Az anyagnak sikerül véghez vinni azon célkitűzését, hogy ne nyugat-európai szemmel tekintsünk a művekre egyfajta kelet-európai egzotikumként, hanem saját kultúránkon belül reflektáljunk a fotók segítségével az európaiság mibenlétére. A kiállítás így méltó folytatása a nyáron bemutatott Kelet-európai szépség – Kortás divatfotó és kelet-európai esztétika című tárlatnak, amelyet szintén a Capa Központ kurátora, Mucsi Emese rendezett.
Mucsi a jelen kiállítást Wiktoria Michalkiewicz lengyel kurátorral közösen jegyzi, így együtt válogattak össze 5-5 lengyel-magyar, fiatal, illetve a pályája közepén járó fotóművészt, valamint két kollektívát (Pictorial Collective, Sputnik Photos) a tárlatra. A kiállítás három helyiségében témák alapján oszlanak meg a művek: a térbe lépve egyenesen indulva balra a Sputnik Photos Elveszett területek című sorozatában a rendszerváltozásra, szocialista örökségre reflektáló fotói láthatók. Mellette jobbra pedig válogatás a Pictorial Collective Petőfi utcák népe című, korábban önálló kiállításon bemutatott fotóiból, amelyeket fotókönyvben is meg lehet tekinteni, és valószínűleg a 2020-as évek legkiemelkedőbb magyar szociofotóit tartalmazzák olyan magyarokról, akik Petőfiről elnevezett utcában élnek vagy épp dolgoznak.
A kiállításban tovább haladva Katarina Kouzmitcheva Wroclawban alkotó fehérorosz művész Betonium című munkáit láthatjuk, amelyek a panellakások és általánosságban a nagyrészt betonból épült városrészek esztétikumban, valamint a kelet-európai városok szövetében elfoglalt helyét keresik. A szintén a betonnal alkotó, New Yorkban élő Standovár Júlia Kinky concrete című munkája a betonnal, mint anyaggal való játékosságot mutatja be, erotikus asszociációkat létrehozva a fotótárgyakkal, mintegy érzékeltetve: vonzódni is lehet ezen anyaghoz, amit sokan negatív előjellel a szocialista realista épületek esztétikájával azonosítanak. A termet magyar részről Barakonyi Szabolcs munkái zárják – Kösz, jól! címmel -- amelyek a Petőfi utcák népéhez hasonlóan a magyar vidéket tükrözik vissza, ezúttal némi groteszk, mágikus jelleggel. A termet végül Ada Zielinska sorozata, A piromániás kézikönyve zárja. A fotókon Zielinska áll sejtelmes mosollyal egy égő autó előtt (a performanszot tűzoltó édesapja segített véghez vinni), amellyel egyszerre figurázza ki az amerikai szempontból nyersnek ítélt kelet-európai humort és közvetlenséget, illetve játszik rá egy népszerű TikTok-trendre.
A másik terembe visszasétálva Horváth Anita és Ilona Szwarc műveivel találjuk szemben magunkat, amelyeknek témája a női identitás. Szwarc Nő vagyok, és emlékekből élek című képein a női öregedés témája dominál, Horváth pedig te nem vagy olyan címre hallgató munkájában a női roma identitás összetettségét jeleníti meg két fotóval, valamint leiratokkal arról, hogy milyen előítéletekkel szembesül magyar roma nőként.
A posztnosztalgia témakörét Karolina Wojtas és Szombat Éva művei képviselik. Wojtas fotóin plüssként is megjelennek a 80-as 90-es évek lengyel tárgykultúráját képviselő objektek, Szombat pedig jelenleg a Longtermhandstand galériában látható Echo in Delirium (Az önkívület visszhangjai) című tárlatából mutat be néhány darabot. Szombat munkái azt a lényeges kérdést teszik fel a kiállításon belül, hogy vajon a mai fiatal korosztály miért fordul nosztalgiával a 90-es évek esztétikája és divatja felé, mikor sokuknak már nincs tapasztalata erről a korszakról? A fotográfus a képekkel meg is adja a választ: 5 évvel a koronavírus-járvány után, most érezzük igazán a bőrünkön a pandémia és az azt követő évek háborús konfliktusainak gazdasági válságát, és azt, hogy semmi sem lesz már olyan mint 2020 előtt.
Az utolsó blokkban, a spiritualitásban Simon Zsuzsi és Agnieszka Sejud munkái láthatók. Simon tavaly nyáron a Budapest Galériában mutatta be megrázó művét, És mi még így is tovább élünk címmel, amelyben anyjával és nagyanyjával seprűket faragnak majd gyújtanak fel rituálisan, miközben mindhármójuk hangfelvételen mondja el traumatikus párkapcsolataik történetét. Sejud munkái is igazán különlegesek, Hoax címmel mind a katolikus egyházat, mint a lengyel kormányt fricskázzák: a háromból az egyik hologramos képén az egyik látószögből egy köteg pénz, a másikból pedig egy egyházi körmenet látható.
Összességében a kiállítás egy szimpatikus tendenciára világít rá a régiós fotográfiában: a kiállító fotóművészek kreatív és érzékeny módon jelenítik meg a mai kelet-európai valóságot és segítenek ismét jelentéssel megtölteni a kelet-európai jelzőt, hogy aki eddig negatív módon kötette a szocialista örökséghez ezt a fogalmat, az most műveik segítségével integrálni tudja gondolkodásába mind a múltat, és az iránta való nosztalgiát, mind a jelenünket.