Tavaly jelent meg Tamás Zsuzsa A kőoroszlán szíve című ifjúsági regénye, amely a műfaján belül egészen biztosan a „legbudapestibb” irodalmi mű. Mondhatnánk, megtörtént esemény áll a középpontjában, hiszen nemrég a híres lánchídi oroszlánok valóban szobrászműhelybe kerültek, hogy felújítsák őket. Tamás Zsuzsa könyve azonban nemcsak a kis restaurátoroknak készült, a könyvben az oroszlánok nemcsak megszépülnek, de meg is szólalnak.
– Hogyan született az életre kelő lánchídi oroszlánok története?
– 2022-ben Budapest Főváros Önkormányzata és a Színházi Dramaturgok Céhe drámapályázatot hirdetett Budapest fennállásának 150. évfordulója alkalmából. Olyan színpadi műveket vártak, amelyek valamiképp Budapestről szólnak – mind tematikusan, mind színpadi műfajok tekintetében igen szabad kiírás volt. Mivel akkortájt gyakran szóltak a hírek a Lánchíd felújításáról és az oroszlánok restaurálásáról, és engem is foglalkoztatott ez a maga módján rendkívüli állapot, mármint hogy az oroszlánok nincsenek a helyükön. Egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy gyereknek szóló darabot szeretnék írni, amelyben az oroszlánok fontos szerepet játszanak. A pályázat kétfordulós volt, és mivel bejutottam a második fordulóba, megírtam az egész darabot (az első fordulóban csak szinopszist és két megírt jelenetet kellett beküldeni), de amikor világossá vált számomra, hogy nem fogom egyhamar színpadon viszontlátni az oroszlánjaimat, úgy döntöttem, megírom a történetet ifjúsági regényként is.
– Régóta foglalkozol ifjúságiregény-írással? Hányadik köteted A kőoroszlán szíve?
– Az első mesekönyvem, a Macskakirálylány 2013-ban jelent meg – hivatalosan tehát azóta vagyok gyerekkönyvíró, az igazság azonban az, hogy a kézirattal már 2009-ben elkészültem. Gyerekkönyvet mondtam: több korosztályt megszólítottam már többféle mesekönyvvel, de A kőoroszlán szíve az első ifjúsági regényem, és mindent összevetve a tizenhatodik könyvem.
– A könyv megírása előtt milyen volt a „viszonyod" a lánchídi oroszlánokkal, egyáltalán a Lánchíddal. Alapból mennyit tudtál róluk?
– Mint sokaknak, nekem is volt egyfajta gyermeki kötődésem a hídhoz. Azt hiszem, a Lánchíd oroszlánjait mindenki szereti – én mindenesetre emlékszem, hogy valahányszor Trabanttal átpöfögtünk a hídon, izgatottan vártam a „találkozást”. A nyelvükről szóló városi legendát (miszerint nincs, alkotójuk pedig ezért a Dunába vetette magát) ismertem, azt is tudtam, hogy ez nem igaz.
– Milyen kutatómunka előzte meg a könyvet?
– Az első és legfontosabb lépés a kutatómunkában az volt, hogy felvettem a kapcsolatot az oroszlánok restaurálását vezető Szemerey-Kiss Balázs szobrász-restaurátorral, aki volt olyan kedves, és megengedte, hogy meglátogassam az oroszlánokat abban a műhelyben, ahol a munkálatok zajlottak. Ez a restaurátorműhely valóban egy „titkos”, a nagy nyilvánosság elől rejtett műhely volt, éppen a már említett gyermeki rajongás miatt. Szemerey Balázs is elmondta, hogy bár szakmailag találkozott már a 170 éves oroszlánok restaurálásánál nagyobb kihívással, a legnagyobb médiaérdeklődés mégis ezt a munkát övezte. Ezenkívül számos érdekes információval szolgált, amelyek mind megjelennek a könyvben is – például hogy az oroszlánok sörényei különböző stílusjegyekkel bírnak –, de a legfontosabb nyilvánvalóan az volt, hogy a budai északi oroszlán testében egy lövedék található. Azonnal megszületett a fejemben a kerettörténet.
– És utána?
– Már „csak” olvasni kellett és én olvastam is. Mivel a megszólaló oroszlánok történeteit meghatározza az elhelyezkedésük, olvastam a Magyar Tudományos Akadémiáról és Arany Jánosról; utánajártam egy városi legendának a második világháború alatt az Állatkertből megszökött oroszlánról, így olvastam egy szovjet városparancsnok visszaemlékezéseit és olvastam a földalattiról; olvastam a Budavári Siklóról és olvastam Mátyás-mondákat… és olvastam a második világháborúról is. A könyvben megjelenik egy mackószobor, amely létezik, a mai napig a Németvölgyi Általános Iskola előtt áll – a szobor és az iskola történetének is utánajártam, és a napló egy-egy szava, mondata kedvéért pedagógiatörténeti munkákat is lapozgattam. Igazából a kutatómunka nemcsak megelőzte, hanem végigkísérte a munkafolyamatot, és tulajdonképpen a része volt az is, hogy meghallgattam egy beszélgetést Bajzáth Máriával, aki feltérképezte, hogyan jelenik meg az oroszlán a világ népmeséiben, vagy hogy megnéztem a KV Társulat a Kamasztükrök szövegeiből készült Kedves én! című előadását
– A könyvben önálló szálként megjelenik egy kisfiú 1944-45-ben vezetett naplója is.
– A történeti hűséghez egy felnőtt nő, Juhász Eszter ostromnaplója vitt közelebb, a kamaszlélek hitelességéhez kamasznaplók (Kunt Gergely: Kamasztükrök. A hosszú negyvenes évek társadalmi képzetei fiatalok naplóiban), a nyelvi hitelességhez viszont egészen Karinthy Frigyes gyerekkori naplójáig nyúltam vissza. Utóbbival tulajdonképpen csaltam: egy kicsit régiesebb nyelvet teremtettem a naplóíró kisfiúnak, mint amit 1940-es évek megkívántak volna, de ezzel a könyvet olvasó mai gyerekeknek akartam erőteljesebb jelzéseket adni.
– Mennyire volt fontos az, hogy a könyvben lévő tudásanyag kapcsolódjon a 9-12 éves korosztály iskolai ismereteihez?
– Amikor kitaláltam, hogy az oroszlánok megszólalásait, személyiségjegyeit, történeteit meghatározza az elhelyezkedésük, azonnal adta magát, hogy a budai déli oroszlán „akadémikus” alkat lesz, és mint ilyen, Arany Jánoshoz fűződő viszonyával fog hencegni. Leót eredetileg harmadikos kisfiúnak képzeltem, és végül is azért öregítettem rajta kicsit (a történet elején épphogy elkezdi az ötödik osztályt), hogy elméletben kicsit több tudása lehessen Arany Jánosról. Bár Arany a legtöbbet a hatodikos tananyagban szerepel, a Toldi kapcsán, egy ötödikes diáknak már nem ismeretlen a Rege a csodaszarvasról, A walesi bárdok, és úgy gondoltam, egy Arany-rajongó osztályfőnök mellett akár életrajzi elemek is ismerősen csenghetnek.
– Hány magyaróra van a könyvben?
– Igazából nincs magyaróra a könyvben, de Viola nénit olyan pedagógusként igyekeztem ábrázolni, aki szeretettel fordul a gyerekek és lelkesedéssel az irodalom felé, és ez minden megszólalásából érzékelhető.
– Tanárként írattál valaha Én Budapestem címmel fogalmazást?
– Húsz évvel ezelőtt, rövid ideig voltam magyartanár, akkor nem írattam. A könyvben szereplő pályázat fiktív, de el tudom képzelni, hogy volt hasonló Budapest 150. születésnapja kapcsán.
– A gyerekek is segítettek a szövegalkotásban? Emlékszem, gyerekként én is Marslakónak olvastam a szobrász Marschalkó János nevét. Gondolom, most sincs másképp.
– Hát igen, ez adja magát. Családi történet, hogy a kisebbik lányommal a 105-ös buszon utaztunk, és büszkén kérdezte tőlem, tudom-e mi van az oroszlán talapzatára írva. – Mi? – kérdeztem. – UFO! – vágta rá diadalmasan, mert emlékezett rá, hogy már meséltem neki valami marslakóról…
– Más könyveidben mennyire hangsúlyos Budapest?
– A közvetlen környezetem, a Hegyvidék megjelenik a Kicsi Mimi-sorozatban, de teljesen mesei módon. Egyszer egy író-olvasó találkozón egy nagymama mesélte nekem, hogy képzeljem el, az ő unokája is épp egy olyan oviba jár, ami közvetlenül az iskola mellett áll, és a közelben van a fagyizó is… Történt mindez egy pesti könyvesboltban, ahol aztán szó szót követett, és kiderült, ugyanabba a budai oviba jár az unoka, amelyről én a Kökény ovit mintáztam. Sosem felejtem el a kisfiú arcát, szó szerint tátva maradt a szája a csodálkozástól. Viszont képzeld, van egy mesém, amiben szintén életre kel az egyik lánchídi oroszlán: az Elveszett alvókák antológiában egy elveszett plüsscicát, Ciszt segít megtalálni, kis gazdájához visszajuttatni.
– Mi a kedvenc helyed Budapesten?
– Most már biztosan a Lánchíd az egyik, vagy a Clark Ádám tér, ahonnan köszönni szoktam az oroszlánoknak.
– Volt a kedvenc ifjúsági regényed?
– Harmadik utáni nyáron megkaptam édesanyám egyik barátnőjétől az összes Pöttyös könyvét. Csodálatos nyár volt, rengeteget olvastam, azóta is igyekszem a nyarakat nagy kertben olvasós könyvélményekkel összekötni. Talán Fehér Klárától a Bezzeg az én időmben volt a kedvencem, de több meghatározó kötetre is emlékszem. Érdemes volna újraolvasnom őket, lehetséges, hogy felnőtt fejjel egészen máshogy hatnának rám, különösképp mert sokkal többet értenék belőlük. A nem értés, vagy inkább a nem mindent értés egyébként nem akadálya a gyermeki, belefeledkezős olvasásnak – és ez eszembe jutott akkor is, amikor írtam. Nem baj, ha az én olvasóm még nem hallott az Őszikékről vagy Budapest ostromáról. Még nem hallott, de most hall először – erre is való az olvasás.