Az ötvenes évek elején a „szocialista nagyváros” víziója jegyében hozták a Nagy-Budapesttel kapcsolatos döntéseket, ugyanakkor számos helyen egyáltalán nem foglalkoztak az infrastruktúra fejlesztésével, a meglévő régi közművek karbantartásával, de 1953-tól terítéken volt az is, hogy az egykori falvak ne maradhassanak Budapest részei. Sipos András levéltárossal, Budapest Főváros Levéltárának főosztályvezetőjével készült interjúnk második része.
Nagy-Budapest 1950-ban már a tanácsrendszer keretei között kezdte meg működését, amely a szovjet mintára kialakított államhatalmi, államigazgatási és helyhatósági szervek rendszere volt. A kommunisták tudták előre, hogy ilyformán változnak meg a működés keretei ?
Amikor ’49 februárjában a Nagy-Budapest közigazgatási egyesítéséről szóló döntés megszületett, az egypárti teljhatalom, a központosított tervgazdálkodás kiépítése, az intézményrendszer ennek megfelelő átszervezése már tény volt, ennek megfelelően az önkormányzatok önállóságának anyagai alapjai is megszűntek. Az még nem volt teljesen világos, hogy a helyi igazgatás hagyományos formái is teljesen megszűnnek, és ehelyett szovjet típusú tanácsrendszer lesz.
Ez csak néhány hónappal később dőlt el. A fővárosi és helyi szinten dolgozó sok kommunista káder valahogy úgy képzelte, hogy az új rendszerben a lakosság közvetlen szükségleteinek kielégítéséről, a település, lakóhely fejlesztéséről, a helyi életkörülményeket szolgáló létesítményekről a helyi hatalom gondoskodik majd – a tervgazdálkodás keretében központilag rendelkezésre bocsátandó eszközökből, de nagyfokú önállósággal és a lakosság széles köreinek bevonásával.
A budapesti kerületi elöljáróságoknak addig semmiféle önkormányzata nem volt, szemben a környékbeli településekkel, és ennek kapcsán megindult egy érdekes folyamat.
Az van a fejünkben, hogy 1949-ben minden a fokozódó centralizációról, meg a diktatúra kiépüléséről szólt, de Nagy-Budapest előkészítése jegyében, a budapesti közigazgatásban épp akkor indult meg egy reform, egy csomó jogkört elkezdtek leadni a kerületeknek, és közelíteni kezdték a budapesti kerületek, illetve az önálló városok és községek közigazgatását. Az ezután létrehozott tanácsrendszer azonban teljesen központosított igazgatást és forráselosztást jelentett, semmiféle helyi önállóságnak nem adott teret, ez pedig a régi belsőkerületek viszonyainak pont úgy nem felelt meg, mint például Mátyásföldnek.
Az eltérő körülmények miatt?
A probléma fő okát nem a kerületek eltérő kiinduló fejlettségi szintje jelentette, hanem maga a rendszer, a merev központosítás és uniformizálás, valamint az, hogy az ötvenes években településfejlesztésre minimális források jutottak, és ezeket is zömmel olyan reprezentatív beruházásokra költötték, amellyel a rendszer látványossá akarta tenni, hogy egy új típusú, szocialista nagyvárost épít. Például az, hogy a menet közben Pestimrére átkeresztelt Pestszentimre még sok év után is ugyanolyan elmaradott állapotban volt, mint 1950-ben, nem az egyesítésből fakadt, nem is abból, hogy eleve alkalmatlan vagy meg nem érett lett volna az egyesítésre, hanem abból, hogy el sem kezdték azokat az ígéreteket megvalósítani, amelyeket az egyesítéshez fűztek.
Vagy például az infrastruktúra a régi Budapesten is folyamatosan romlott, de az ötvenes években itt éppolyan kevéssé jutott forrás a fejlesztésére, mint az új peremkerületekben.
Volt olyan felelős szerv, amelyiknek ez lett volna a dolga?
Az 1948-ban megszüntetett Fővárosi Közmunkák Tanácsa (FKT) lehetett volna ilyen. Már csak azért is, mert a Magyary-féle terv nyomán az FKT hatáskörét 1938-ban törvényesen is kiterjesztették lényegében ugyanarra a területre, amely később Nagy-Budapestet alkotta, a következő években pedig fokozatosan a tágabban vett agglomerációra is. 1948-ban mintegy kilencven település tartozott az FKT-hez, megszüntetése után viszont nem volt gazdája Nagy-Budapest és agglomerációja ügyei összehangolt kezelésének. Pedig az FKT épp az a városrendezési és építésügyi hatóság volt, amely hosszabb távon felelős lehetett volna a különféle fejlesztések, vagy például a tömegközlekedés egységes megszervezéséért.
Ehelyett létrehoztak egy központosított, a tervgazdálkodásra épülő valamit, ami ráadásul folyamatosan változott. Például 1950-ben 75 ezer lakás építését írta elő az ötéves terv, aztán '51-ben kitalálták, hogy csak 40 ezer legyen…
1950-ben teljesen elvetették az általános rendezési tervnek azt a célrendszerét, amelyet az előző részben említettünk, hogy legyen a sűrűn beépült rész egy zöld gyűrűvel lehatárolva, azon kívül pedig lazább, zöldbe ágyazott településszerkezet. Ehelyett egy olyan városszerkezetet képzeltek el, ahol van egy monumentális városközpont (az Erzsébet tér, akkori nevén Sztálin tér és környezete) és sugár irányban innen ágaznak ki a főutak, amelyek a nagyipari arculatú külső kerületi és peremvárosi központokba vezetnek. Vagyis egy olyan fejlesztési irányt kezdtek el, amely épp az ellenkezője volt annak, amelyet az általános rendezési terv előrevetített. Mert ugyan ez is a gyűrűs-sugaras városszerkezetet erősítette, de nem úgy, hogy a sűrűn beépült rész le van határolva, hanem épp ellenkezőleg;
az volt a cél, hogy ezek a sugaras főtengelyek legyenek a leginkább monumentálisak, és itt épüljenek a reprezentatív szocreál lakótelepek,
ily módon összekötve a Sztálin tér köré szerveződő monumentális városközpontot a nagy, úgynevezett munkáskerületekkel, tehát Újpest, Kispest, Csepel központjaival.
Nagy-Budapest kapcsán megkerülhetetlen Preisich Gábor személye, aki annak idején végrehajtotta a pártutasítást, ugyanakkor az általa megalkotott általános rendezési terv a szemetesbe került. Később ő lett Budapesti főépítésze is.
Valóban őt bízták meg a feladattal, hogy irányítsa a rendezési terv kidolgozását, majd tegyen javaslatot Nagy-Budapest területére, és az nem olyan világ volt, hogy csak úgy nemet lehetett volna mondani. Preisich eleinte okkal gondolhatta, hogy az ÁRT alapján tett javaslatai megvalósulhatnak, hiszen annak kidolgozását is a párt tudtával és támogatásával végezte, de amikor a olyan városfejlesztési tervet kértek tőle, amely az első ötéves terv nagy budapesti beruházásainak az alapja lehet, ő pedig beadta az ÁRT-t, a pártvezetés erre úgy reagált,, hogy ez egy tértől, időtől független apolitikus terv, és tessék komoly fejlesztési tervet hozni.
Preisich valószínűleg úgy volt vele, lakásokra van szükség, meg közműfejlesztésre, tehát próbáljanak meg olyan lakásfejlesztési tervet csinálni, amit a pártvezetés elfogad. A megjelent emlékirataiból azonban kitűnik, hogy ez igencsak megviselte őt.
Milyen lett volna az úgynevezett szocialista főváros? Mert ugye ezt a kifejezést használták akkoriban.
Volt egy állandó „játék”: Preisichék kidolgozták a terveket, amelyek lakásfejlesztésről, közműfejlesztésről, közlekedésfejlesztésről szóltak, bevitték a pártvezetés elé, a pártvezetés pedig azt mondta, hogy „jó, jó, de tessék még dolgozni rajta, ilyen meg ilyen szempontok szerint” Ez a játék ment, de mire az alapkoncepciót végre elfogadták 1953-ban, megváltozott a politika.
Meghalt Sztálin, Nagy Imre lett a miniszterelnök. Mindez hogyan érintette Nagy-Budapestet?
’53-tól már megjelentek a kritikus hangok Nagy-Budapest létrehozásával kapcsolatban. Csakhogy a legfőbb bajt nem a merev tervutasításos gazdálkodás és végletesen központosított forráselosztás rendszerében jelölték meg, hanem abban, hogy olyan területeket is Nagy-Budapesthez csatoltak, amelyek úgymond falusiasak, nem elég fejlettek, és nem is lesznek soha igazi budapesti színvonalra fejleszthetők. Ez 1956-ban már odáig ment, hogy amikor a pártvezetés egy nagy, országos területbeosztási reformot készített elő, maga a fővárosi vezetés kezdeményezte, hogy válasszanak le egy sor becsatolt területet Budapesttől. Azt javasolták, hogy csak a városokat tartsák meg, és az egykori községek közül csak azokat, mint Albertfalva, meg Pestújhely, amelyek úgy ékelődtek be Budafok és Budapest, illetőleg Rákospalota és Budapest közé, hogy velük nem lehetett mit csinálni.
Ennek a javaslatnak elsődlegesen az volt az oka, hogy akkor zajlottak a második ötéves terv előkészítő tárgyalásai és ezek során szembesültek a fővárosi vezetők azzal, hogy továbbra sem lesz több pénz városfejlesztésre. Ugyanakkor mind a helyi tanácsok, mind a helyi pártvezetés, mind a lakosság a legélénkebben tiltakozott az elszakadás ellen. Úgy vélték, hogy ha a központosított tervgazdálkodás és tanácsrendszer keretei között kerülnek ki Budapestből, még annyit se fognak kapni, mint addig.
Az ötvenes években miben nyilvánult meg, megnyilvánult-e egyáltalán, hogy „budapesti” lett például egy pestlőrinci lakos? Úgy értem, származott-e ebből valamiféle haszna?
Mivel elég keservesen terjesztették ki a közműhálózatot, a tömegközlekedést, így ez általában attól is függött, hogy az illető mennyire lakott a főútvonalak mentén, vagy a Budapesthez közeli részeken. Ha úgy általában beszélünk mondjuk a nagy-budapestiekről, nekik annyi hasznuk mindenképpen származott ebből, hogy budapesti lakosokként okkal reklamálhattak, hogy miért tekintik őket másodrendű budapestinek, miért nem fontos, hogy hozzájuk is elvigyék a vízvezetéket, meg a burkolt utat. És ennek azért volt jelentősége. Amint az 1956-os leválasztási kísérlet elleni tiltakozás is megmutatta, az emberek ismerték annyira a rendszert, hogy tudták: nem mindegy, hogy az elégedetlenségüket politikai szinten egy budapesti kerületi pártbizottság csatornázza be, vagy egy saját megyéjében is periférikus községi pártszervezet.
Mikor került le a napirendről a falvak kipaterolása?
1956-ban ott tartott a dolog, hogy a párt legfelső vezetése, a Politikai Bizottság is elfogadta a leválasztási tervet, tehát tulajdonképpen eljutottak a döntésig, ám ugyanúgy közbeszólt a történelem, mint 1944-ben… Az említett országos területbeosztási reformtervet, 1956. október 22-én szavaztatták volna meg a parlamenttel, és erre azért nem került sor, mert az apparátusokban olyan mértékű volt az ellenállás, hogy már október elején úgy ítélte meg a pártvezetés, hogy nem időszerű ezzel foglalkozni.
1956 után sem történt valamiféle, Nagy-Budapestet érintő „hivatalos” változás?
1956 után a budapesti vezetés próbálkozott még azzal, hogy a leválasztási tervet felmelegítse, de az 1958-as tanácsválasztásokig ez nem érte el azt a szintet, hogy döntés születhetett volna, majd miután megválasztották a tanácsokat, a konszolidáció jegyében ezt már nem is kívánták megbolygatni. Magában a Nagy-Budapest konstrukcióban nem történt változás.
De bekövetkezett az, amit előre lehetett volna látni, azok a problémák, amelyek régen Budapest környékén alakultak ki, azok újratermelődtek Nagy-Budapest és agglomerációja viszonylatában.
Egy idő után megszületett a felismerés, hogy definiálni kell a budapesti agglomerációt, és arra külön politikákat kell kidolgozni, agglomerációs fejlesztési tervet kell készíteni. A szakpolitika terén történtek ez irányú előrelépések, de olyan szoros intézményes kapcsolat Budapest és az agglomerációja között, amilyen a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által 1948-ig létezett, nem jött létre. Nagy-Budapest létrehozásának 1950-ben követett módja a város és környéke közötti határt ismét élessé tette, az FKT hatáskörével kialakulóban lévő integrációt visszavetette. A fővárosnak és agglomerációjának, illetve tágabb várostérségének kapcsolata azóta sem jutott olyan szintű intézményesített formához, amely az FKT képében 77 évvel ezelőtt már létezett.
Borítókép: Műszakváltás a Csepel Művekben; Kép: Bojár Sándor/Fortepan