Sorozatunk előző részeiben azokat a második világháború előtti törekvéseket mutattuk be, amelyek Nagy-Budapest megteremtésére irányultak. Ebben a részben az egyesítés közvetlen előzményeit tekintjük át.
A második világháború után már 1945 júliusában felállt egy munkabizottság az újjáépítés alapjául szolgáló városfejlesztési terv kidolgozására, amely 1947-ben öltött testet. Az alapok megegyeztek a háború előttivel, ám ez már eleve Nagy-Budapesttel számolt, kulcsmotívuma pedig a terület beépítettsége és a lakosság ehhez kapcsolódó növekedése volt. A szakemberek arra jutottak, hogy ha Nagy-Budapest beépítettsége teljessé válik, akkor
50 év múlva (1997-ben) 3,2 millió lakosa lehet a fővárosnak.
Ám nem véletlenül számoltak emberöltőnyi léptékben; a tervezet készítői azt is megállapították, hogy a közművek terén még a romokban heverő főváros is összehasonlíthatatlanul fejlettebb; míg a „Kis-Budapesten” levő beépítetlen területek közművesítése 59, addig a környékbeli területeké mindössze 17 százalékos volt. Vagyis olyan szintű fejlesztések szükségességét állapították meg, amelyek megvalósítása – különösen az 1940-es évek végén – évtizedes munkát jelentett volna.
Ami pedig a városszerkezetet illeti: már ebben tervezetben is előkerül, de az 1948-ra Preisich Gábor építész vezetésével elkészült általános rendezési tervben (ÁRT) immár döntő motívum, hogy lakosságkoncentráció ne öltsön olyan méreteket, mint a pesti oldal belső kerületeiben. Preisichék ezt úgy akadályozták volna meg, hogy Pesten, a Városliget, a Kerepesi temető, és nagyjából Haller utca vonalában egy amolyan zöld gyűrűt hoztak volna létre a belső kerületek, illetve a külvárosok és az agglomeráció között, és e gyűrűn túl jobban odafigyeltek volna, hogy a beépítettség ne legyen annyira sűrű, mint Pest belvárosában, sőt kifelé haladva, egyre inkább a vidéki jelleg kezdjen dominálni, a főváros határát pedig olyan mezőgazdasági területek képezzék, amelyek elsősorban Budapest élelmezésére fókuszálnak.
A ma már illuzórikusnak tűnő felvetés 1947-48-ban nem volt az ördögtől való, Nagy-Budapest létrejötte hatalmas beépítetlen (sokszor mezőgazdasági) területeket kötött volna a fővároshoz. A hatalmat 1949-ben teljesen magukhoz ragadó kommunisták, a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) látszólag teljes mértékben elfogadta az ÁRT Nagy-Budapest koncepcióját, viszont türelmetlenek voltak. 1949 februárjában Preisich Gábort immár azzal bízták meg, hogy egy bizottság élén állítsa össze azon konkrét települések sorát, amelyek Budapesttel egyesülnének. Az áprilisra elkészült lista alig különbözött az 1941-es Magyary-féle listától, Vecsés, Budakeszi, Nagykovácsi és Solymár vélhetően azért maradt ki, mert „túlságosan” sváb települések voltak. A bizottsági jelentésben megállapították, hogy általánosságban azok a helyiségek kerültek szervezés alá, amelynek jellege városias, vagy alkalmas fejlesztésre, foglalkozási megoszlása túlnyomó részt ipari jellegű és a munkahely és a közlekedési hálózat szoros egymásrautaltságot mutat. Ugyanakkor úgy vélték, hogy „nemcsak abból kellett kiindulni, hogy milyen területek állnak egymással szorosabb kapcsolatban, hanem azt is figyelembe kellett venni, hogy a kijelölt területek a város növekvő létszámának elegendő területet adjanak, úgy lakó-, mint ipari és zöldterületek vonatkozásában.”
Nagy-Budapest létrejöttének célja leginkább az, hogy az eddig elhanyagolt és a burzsoá várospolitika által tudatosan szanaszét telepített községeket bekapcsoljuk a tervszerű városfejlesztés programjába
– olvasható a jelentésben, vagyis már itt előkerülnek a politikai „vonatkozások”, arról azonban nem esik szó, hogy az ÁRT-ban lefektetett „zöldgyűrűs” városmodell ne lenne megfelelő. A bizottság jó néhány kérdést is megfogalmazott elsősorban az önkormányzatok, illetve a közigazgatás működését illetően, ám ezekre nagyjából az lehetett a válasz, hogy „majd menet közben megoldjuk”. Ezek után jogos a kérdés, hogy miért volt szükség e nagy sietségre. Nos, erre leginkább az lehet (a mai fejjel felfoghatatlan) válasz, hogy 1949 tavaszán már nagy erőkkel készültek az első ötéves terv álomittas beruházási elképzelései, és ebben már Nagy-Budapesttel számoltak, azon belül is legfőképp azzal, hogy a Budapesten kívül eső nagyüzemek (Weiss Manfréd, Tungsram, Hofherr Schrantz Traktorgyár stb.) is fővárosivá lesznek.
Így vált Nagy-Budapest megvalósulása az 1950-ben induló első ötéves terv „szerelemprojektjévé”, amely az elmaradott településeken reményt hozott. A fejlett, megyei jogú városokban, mint
Újpest, Kispest vagy Csepel inkább ellenezték a tervet, de az akkori újságokban ez már úgy jelent meg, hogy támogatják.
1950-re a rendszer terrorja odáig jutott, hogy csak kevesen merték vitatni a pártutasításokat. Ugyanez volt a helyzet az ötéves tervvel is, amely a nehézipari fejlesztések erőltetésével „a vas és acél országát vizionálta, és aki nem értett ezzel egyet, arra megfélemlítés és/vagy büntetés várt. Pedig rövid időn belül vált egyértelművé, hogy teljesíthetetlenek a tervben megfogalmazott célok. Mégis csak Sztálin 1953-ban bekövetkezett halála után érhette kritika ezt a politikai-gazdasági ámokfutást, amely teljesen megnyomorította az országot. Akárcsak az újszülött Nagy-Budapestet, amellyel kapcsolatban önálló gondolatoknak nem volt helye, a zöld gyűrű helyett a szovjet típusú városfejlesztés lett az üdvözítő, amely leginkább a falanszterrel volt összefüggésbe hozható.
A Nagy-Budapestről szóló törvényt csak 1949. december 20-án fogadta el a Parlament, ám a propaganda már '49 tavaszán a legnagyobb fokozatra kapcsolt az egyesítés kapcsán. Ami a tartalmat illeti, egyre csak ugyanazt és ugyanazt bontották ki; azt a teljesen valótlan állítást, hogy addig csak „a burzsoá várospolitika” akadályozta meg Nagy-Budapest létrejöttét – féltek az így létrejövő munkásösszefogástól. Ennek fényében nem különösebben meglepő, hogy 1949 júniusában Budapest polgármesterét (a Nagy-Budapestről 350 oldalas kötetet jegyző „burzsoá” Szendy Károly utódját), így mutatta be a Népszava: „Új polgármestert választott Budapest. Pongrácz Kálmán vasesztergályos személyében. (…) Az új polgármester munkájának kettős jelentősége van. Először: első esetben került a munkásosztály harcos, hűséges, sokféle gyakorlati munkában tájékozott fia a főváros élére, ama város élére, amelynek lakossága többségét a munkások adják. Hivatalba lépésének másik jelentősége kapcsolódik az elsőhöz. Az ő működése alatt valósul meg Nagy-Budapest s ezzel fővárosunk élete a fejlődés új korszakába lép”.
A masszív propaganda nyomán – de anélkül is – 1949. december 20-án puszta formalitás volt Nagy-Budapest születését megszavazni a Parlamentben, ami a főváros történetének talán legnagyobb változását idézte elő. Ezért is elszomorító, hogy a törvény szövege azzal a méretes hazugsággal kezdődik, hogy „a nagytőkések és földbirtokosok népellenes államhatalma évtizedeken keresztül gátolta a Budapesttel szomszédos — főleg munkáslakta — településeknek a fővárossal történő egyesülését”.