Budapest központi vásárcsarnokát 1896-ban akarták átadni, de a megnyitót 1897-re kellett halasztani. Ez az egy év nem sokat számított. Legalábbis annak tükrében, hogy a sajtó több mint húsz éve hajtogatta, hogy mekkora szükség volna az efféle létesítményekre.
Szeptember 20-án rendezik meg a Nyitott Piacok Napját, ami az egyik helyszínen, a Vámházi körúti Nagycsarnokban az idei Kulturális Örökség Napjaihoz (szeptember 21-22.) is kapcsolódik amolyan nulladik napként. Az esemény egyúttal évfordulót is jelöl: a főváros harminc évvel ezelőtt, 1994-ben újíttatta fel az akkor már majd’ száz éves létesítményt. Amelynek az építése évtizedeket csúszott.
Szigorú feltételek
Nagy igazságtalanság a történelem részéről, hogy a névrokonság jelentős életműveket is árnyékba boríthat. Budapest egykori alpolgármestere, Matuska Alajos is így járt, vezetékneve hallatán sokaknak még ma is az őrült vasúti merénylő, Matuska Szilveszter jut az eszébe, aki 1931-ben felrobbantotta a biatorbágyi viaduktot.
Ezzel szemben Matuska Alajos épített, pontosabban kiépített. 1885-ben alapította meg a főváros közélelmezési osztályát, és egyebek mellett a nevéhez fűződik a Közvágóhíd modernizálása, a marhavásárok járványügyi felügyeletének megszervezése és korszerűsítése, legnagyobb műve azonban a budapesti vásárcsarnok-hálózat létrehozása volt. Nem rajta múlt, hogy az elképzelés csak többszöri nekifutásra valósulhatott meg, sőt
mondhatnánk azt is, hogy a vásárcsarnokok létrejötte tekinthető a szabályt erősítő »negatív kivételnek« Budapest gyors és fantasztikus fejlődésében.
„A vásárcsarnokok intézménye egyike a legszükségesebbeknek a nagyvárosok számára; nemcsak biztos központokat teremt az apró üzletnek, de elejét veszi a szemsértő és egészségtelen rondaságnak, mely a régi módú piaczokkal jár” – írta a Magyarország és a Nagyvilág című lap 1874-ben, ennek ellenére érdemi intézkedés – konkrétan Matuska Alajos fellépése a vásárcsarnokok ügyében – csak egy évtizeddel később, 1885-ben történt.
A vásárcsarnokok ideájával ekkor már mindenki egyetértett, a Fővárosi Közgyűlés mégis csak 1890-ben érezte elérkezettnek az időt, hogy napirendre tűzze a témát. Ekkor bízták meg Lechner Lajos középítési igazgatót, illetve Cziegler Győző építészt, hogy dolgozzák ki a témával kapcsolatos alapvetések, és a két szakember tempójára nem is lehetett panasz.
Rövid időn belül előálltak a vásárcsarnokok helyszínét illetően: Terézvárosban a Hunyadi teret, Erzsébetvárosban az István (Klauzál) teret, Lipótvárosban a Hold utcát, Józsefvárosban a Rákóczi teret, a Vízivárosban pedig a Bomba (Batthyány) teret javasolták, a központi vásárcsarnok helyszínéül pedig a Fővám teret.
Mindezt 1891-ben a Fővárosi Közgyűlés is jóváhagyta, egy évvel később pedig nemzetközi tervpályázatot is kiírták a központi vásárcsarnok épületére. A pályázat kiírásában számos feltételnek kellett teljesülni: meghatározták a kocsi- és gyalogutak méretét, a vasúti pálya helyét, az árusítóhelyek számát. Még azt is előírták, hogy a csarnokot alagút kösse össze a Dunával; az épület vasszerkezetes eljárással készüljön, s a tervezők fordítsanak különös gondot a világításra, a hőszigetelésre és a szellőzésre is. Nem csoda, hogy ezek után mindössze kilenc pályázatot nyújtottak be, amit egy olyan tekintélyes zsűri értékelt, amelynek Matuska, Lechner és Cziegler mellett Kamermayer Károly polgármester is a tagja volt, valamint Steindl Imre és Hauszmann Alajos a jelesebb hazai építészek közül.
Kevés hely, kedvező benyomás,
A zsűri három első díjat is kiosztott, amit francia és német építészek mellett egy magyar tervező, Pecz Samu kapott meg. Pecz Samu elismerése megbízással párosult,
Mivel a terve mint »hazai termék« kimondva-kimondatlanul is előnyt élvezett a külföldi építészekkel szemben.
Pecz Samu, az addig szinte kizárólag templomokat építő műegyetemi tanár megsejthette, hogy a vásárcsarnokkal karrierje mérföldkövéhez érkezett, ezért ő maga állt változtatási javaslataival, és még további egy évig finomította, díszítgette pályázati anyagát. A csarnok épülete így valóban szebb lett, mint az eredeti terveken, de azzal is járt, hogy alaposan megugrasztotta a költségeket. Az 1896-os millenniumi beruházások közé emelt projekt költségvetése így sem szállt el: az építkezés már 1894-ben megkezdődött. A csarnok vasszerkezete a Schlick Rt. vasöntödéjében készült, a pirogránit tetőborítás a Zsolnay gyárban. 1896 tavaszára minden készen állt a megnyitóra, ám előtte tíz nappal hatalmas tűz ütött ki, melynek során a tető szinte teljesen leégett. Az újjáépítés hét hónapig tartott, az ünnepélyes megnyitót 1897. február 15-én, az esti órákban tartották, amelyen Bánffy Dezső miniszterelnök mondott ünnepi beszédet. Az eseménnyel egy időben a Batthyány téri kivételével az összes tervezett budapesti vásárcsarnok megnyílt.
Érdekesség, hogy a Nagycsarnokba, ahogy akkor nevezték, Központi Vásárcsarnokba a kereskedők és a kofák már február elején beköltözhettek, és a megnyitóig bérleti díjat sem kellett fizetniük. A sajtó képviselői február 8-án vehettek részt azon a bejáráson, amit Matuska Alajos vezetett, és amelynek során a Budapesti Hirlap munkatársa megállapította, hogy
az egész csarnok a vasúti és az alagút berendezésével, valamint a gépházzal, hűtő és felhúzó készülékekkel együtt igen kedvező benyomást tesz.
A cikk szerzője azonban úgy vélte, hogy az ekkor még nagybani piaci funkciót is betöltő vásárcsarnok szűknek fog bizonyulni, és ebben nem is tévedett; a Nagycsarnok 37 éven át, a Nagyvásártelep megnyitásáig állt a kritikák kereszttüzében. Szinte mindenki szűknek és zsúfoltnak tartotta. Ám 1932-től, a nagybani piac kiköltözésétől kezdve hatalmasra nőtt, azaz nagy csarnokká.
Kiemelt kép: Fortepan