Nem hiába kezdtek aláírásgyűjtésbe a 13. kerületi civilek, hogy megóvják az egyik utcájuk burkolatát, mert a burkolatcserét veszteségként élték volna meg. Minden dicséret megilleti őket, amiért kiálltak a véleményük mellett, és az önkormányzatot is, amiért képes volt engedni. Magyarországon napjainkban ezt hajlamosak az utóbbi gyengeségének jeleként értékelni, holott csak az történt, amit a választók akartak.
Győztek a civilek Újlipótvárosban, az önkormányzatnál betalált az aláírásgyűjtésük, és meghajolt a háborgók akarata előtt:
mégis az utca teljes szélességében teszik vissza a keramitburkolatot. Apró ürüm az örömben, hogy az egykori 45 fokos elrendezést, hanem a halszálkás elrendezést választották, és nem ugyanazzal a technológiával fektetik, ahogy tették azt több mint 100 évvel korábban.
„Így kérdés, mennyire lesz tartós az új burkolat” – tette fel a költői kérdést az aláírásgyűjtés elindítója.
A kommentelők között volt, aki szemet tudott hunyni a dolog fölött, volt viszont, aki megjegyezte, hogy azért választották ezt a megoldást, mert az eredeti mintázatot macerásabb lett volna megcsinálni, a kivitelező pedig lusta hozzá. „Kár, hogy nem lehet bevonni a műemlékvédelmet” – jegyezte meg.
Ahogy a petíciót indító Kiszely Márta Molnár Álmos A főváros útburkolatai a dualizmus korában című tanulmányát idézve írja,
nem véletlenül választották akkoriban a 45 fokos elrendezést, ugyanis: „előnye az volt, hogy a járművek kerekei csak kis részen koptatták a lefektetett kövek élét, ellentétben a szegélyre merőleges elrendezéssel”.
Ami pedig a technológiát illeti: a keramitot „idővel a hangot jobban tompító, a téglaalapzatra terített durva homokrétegbe alapozták és kötötték, a téglák közötti résekbe pedig szurokkal elkevert homok került”.
A szöveg érdekességként szerepel, hogy „az útépítési, burkolási munkálatokat nagyvállalkozók végezték sok évre vállalt garanciával, s csak abban az esetben kaptak fizetséget munkájukért, ha tartós, jól bevált útszakaszt nyújtottak”.
Kiszely viszont megnyugtat mindenkit, hogy szerinte
nem lustaságból teszik így vissza őket, „így is, úgy is meg kell fogni minden egyes keramitkockát”, inkább a szakmai ismeretek hiányáról lehet szó. „Egész Európában jó, ha féltucat szakember van, aki ismeri, tudja a régi útburkolatok fektetésének titkait.”
Egy harmadik hozzászóló pedig abban is kétkedik, hogy valóban keramitot tesznek-e vissza, nem pedig térkövet, őt szintén Kiszely nyugtatja, miszerint: „keramit, bár lehet, hogy megfordítva teszik le a köveket, a sima, fényes felületet a használattól kapták”.
Ahogy az Énbudapestem is megírta, a 13. kerületiek azután indítottak aláírásgyűjtést, hogy a kerület vezetése július elején bejelentette, hogy megkezdték a Katona József utca ún. humanizálásának következő ütemét, amely során az Újpesti rakpart–Pozsonyi út közötti utolsó, 75 méteres szakaszon a teljes pályaszerkezetet felújítják.
A keramit ellen szólt, hogy
nagyon csúszóssá tudott válni, már az 1910-es években karókat vertek az utak mellé, hogy megakadályozzák a lovaskocsik árokba csúszását. Erre jelentene megoldást, hogy a felület bordázásával csúszásbiztossá lehetne tenni.
Meglátjuk, erre a 13. kerületben megvalósítják-e.
Csakhogy, mint az aláírásgyűjtésnél olvasható, az itt lakók egy része és az ide látogatók „egyaránt veszteségként élnék meg” a burkolatcserét, és „nem támogatják e hely- és kultúrtörténeti jelentőséggel bíró utcakép és történelmi burkolat megszüntetését”.
Az indoklásukban többek között azt írják: „a keramit egy magyar találmány, s ez a ma még megmaradt kevés burkolatok egyikét ipartörténeti jelentőségűvé és megőrzésre érdemessé teszi [...], egyetlen gyengéje, hogy nedves időben csúszóssá válik”.
A borítás megóvását indokolttá teszi szerintük az is, hogy
ez volt az első (!) keramit borítású utcák egyike [...], az eredeti burkolat még ma is, 113 év után is működik és használható, egyként dicsérve a korabeli útépítő mérnökök és mesteremberek munkáját, ill. a kitűnő burkolati anyagnak bizonyuló keramitot”.
Nem ez az első eset, hogy sikerül civileknek megmenteniük a sárga keramitot.
Az aláírók kiemelték, hogy Visegrádon például hat utca macskaköves burkolata is védett, és hogy a budai Gül Baba utcában is visszarakták a köveket az átépítés után, mint ahogy a Vár alatt, a Vám utcában is visszakerült a keramit burkolat – a Bem rakpart és a Fő utca között.
Mint írtuk, a pestújhelyi Gergő utcában emléktábla is jelzi ennek az egykoron városképi burkolatnak a történelmi jelentőségét, sőt.
Amikor az utcában felszedték a keramitot, a környékbeliek gerillaakciót szerveztek, nem tudván, hogy visszafektetik azokat, és arra készültek, hogy az út mentén felhalmozott sárga téglákból éjszaka elvigyenek egy-egy darabot emlékbe.
A polgármester az utolsó pillanatban értesült az akcióról, és még pont értesíteni tudta a lakókat, hogy el ne vigyék, mert pont annyit hagytak az út mellett a munkások, amennyi e pár méteres szakasz újraburkolásához kell.
(Kiemelt kép: XIII. kerület önkormányzat)