Nincs abban semmi különös, ha egy óvoda/iskola bejáratához vagy az udvarára köztéri szobrot állítanak. Az 1960-70-es években különösen nagy divatja volt az efféle kulturális nevelésnek. De az még akkor is elég ritkán fordult elő, hogy egy máshová szánt műalkotást szállítsanak a suliba.
Amikor 1950-ben, a Rákosi-korszak egyik legnagyobb beruházásaként megkezdődött a metróépítés, az ideológiai és az esztétikai vonatkozásokra legalább akkora figyelmet fordítottak, mint a technikai kivitelezésre. Nem volt kérdéses, hogy a budapesti metrónak a moszkvaihoz hasonlatosnak kell lenni, de nemcsak azért, mert a technológia, és építőberendézesek java, például a fúrópajzs a Szovjetunióból származott.
Az akkori pártvezetés azt a pompát is importálni akarta, amely a moszkvai metróállomások sajátossága volt.
A cél érdekében nemcsak káprázatos állomástervek születtek, de szinte az összes hadra fogható képzőművész (mármint azok, akik behódoltak a szocialista realizmusnak) részt vett azon a pályázaton, amelyet a metróállomásokra kerülő műalkotások tárgyában írtak ki.
Az ötvenes évek elején az alagút építése ugyan csigalassúsággal haladt, de ezzel párhuzamosan megkezdték a felszíni végállomás építését az ugyancsak épülő Népstadion közelében. A állomás épületét az a Nyíri István tervezte, aki 1947-ben, az Erzsébet téri buszvégállomással bizonyította tehetségét, ám amíg az a műve a modernizmus egyik legszebb hazai példájának mondható, a Népstadionnál felhúzott kupolás épületpáros egyértelműen a szocreál gigantománia megnyilvánulása volt; a filmesek akár bizánci templomként is használhatták volna.
„A terv nem egyszerre pattant ki könnyedén és készen a mai formájában, sok küzdelmes munka és kísérletezés fekszik benne. Ebben a munkában segítségemre voltak a művészek és segítségemre volt a Párt. Éreztük, hogy a magyar múlthoz kell visszatérnünk, s ennek a felismerésnek kellett érvényt szereznünk, formát adnunk” – nyilatkozta 1951-ben az építész, miután bemutatták az épület makettjét. Egy évvel később már álltak az állomás falai, és ezeket mindenféle külföldi delegációknak mutogatták előszeretettel. Ugyanakkor nemcsak a építmény munkálatai zajlottak, Nyíri „segítőtársai”, a művészek sem tétlenkedtek. Sorra készültek el azok a szobrok és domborművek, amelyekkel a végállomást kívánták feldíszíteni. A makett bemutatásával egy időben hirdették ki az említett pályázat eredményét is, a nyertes műveket rövid határidővel kellett elkészíteniük az alkotóknak.
A metróépítéssel ellentétben az művészeti munka gyorsan haladt. Olyannyira, hogy Magyar Építőművészet című folyóirat az 1953/3-4. számában már a kész műalkotásokat mutathatták be. „A képzőművészeti munkák alaposan átgondolt, egységes tematikus terv alapján készültek.
A sportstadion állomásépületének szobrai, reliefjei, freskói és mozaikképei felszabadult életünk szépségét a sport, a testnevelés gondolatköréből merített témákon át mutatják meg.
A kettős állomásépület közötti hatvan méteres díszudvar közepén szökőkút áll, s az épületek közti lépcsőfeljárókat hat 2,70 méter magas sportszobor díszíti: Fekete Géza Ökölvívó-ja, Ferenczy Béni Úszónő-je, Grandiner Jenő Súlydobó-ja, Kamocsai István Vívó-ja, Kocsis András Teniszezőnő-je és Ungvári Lajos Labdarúgó-ja. A szobrok a lépcsőfeljáratok párkányán állanak. A széles lépcsőfeljárat két végére egy-egy lovasszobor kerül, Pátzay Pál és Szabó Iván alkotása. Pátzay Pál férfilovasa és Szabó Iván lovaglónője zárja le két oldalt az épületkomplexum elé helyezett szoborsort” – sorolta a cikk szerzője, Szegi Pál az elkészült műveket, s büszkén állapította meg: „Az elhelyezésre kerülő képzőművészeti alkotások gazdagon és elevenen fejtik ki a mondanivalót: a felszabadult ember sportban, játékban is megnyilatkozó örömeinek új tartalmasságát”.
Az emberábrázolásban a lírai hang érvényre juttatása, a lelki tartalom bensőséges megragadásának magas költői igénye jellemzi ezeket a kompozíciókat
– jegyezte meg végül Szegi Pál. Aki talán még a műteremben, bár az is lehet, hogy már az épülő Népstadion közelében tekinthette meg a csodás szobrokat.
Más lapra tartozik, hogy e műveket a kijelölt helyszínen a közönség soha nem láthatta. 1954-ben leállt a metróépítés, és csak a hatvanas évek elején folytatódott – ám ekkor már szó sem volt moszkvai állomás-palotákról, pompáról, ragyogásról. A második nekifutás idején már az Örs vezér terét jelölték ki felszíni végállomásnak, de Nyíri István kupolás építményét a Népstadionnál csak 1968-ban bontották le. A szobrok pedig „vándorolni kezdtek”. Például Pátzay Pál lovasát előbb a Műcsarnoknál állították fel, majd a Duna-korzón, és csak hetvenes évek végén került jelenlegi helyére, a Margit híd budai hídfőjénél lévő parkba. Szabó Iván lovaglónője csak kettőt ment: előbb a lóversenypályánál volt, 1972-ben pedig átszállították Kiskunhalasra. A sportoló szobrok némelyike a dunaújvárosi strandon kötött ki, de jutott belőle az almásfüzitői sportpályára is, egy részük megsemmisült.
A legkülönösebb utat azonban Kerényi Jenő Szocialista művészet című szobra járta be, az ugyanis – ki tudja, hogy miért? – Gárdonyban, az általános iskola udvarán kötött ki a hatvanas évek végén. A szobor érdekessége, hogy a cím ellenére a parasztinges férfialak a Milói Vénuszt nyújtja át a kendős nőalaknak. Erről sok minden az eszünkbe juthat, de a „szocialista művészet” semmiképp.
Érdekes, hogy ez a – talán szándékos – „malőr” nem szúrt szemet a korabeli ítészeknek, épp ellenkezőleg.
Sikerült megteremtenie e művében is a monumentális zártságot, a műalkotás saját szféráját, minden mozdulatnak megvan a maga belső, művészi szükségszerűsége, dekoratív szépsége, ugyanakkor ez a belső művészi harmónia nem öncél, hanem a mű eszmeiségének a vetülete, rajta keresztül nyilvánulhat meg csupán a tartalom nemes szépsége
– írta a szoborról a Szabad Művészet 1955/9. számában Németh Lajos, aki mindezek ellenére felteszi a kérdést: „Ennyi szépség és életigazság mellett vajon lényeges-e, hogy a lánynak kissé vastag a felsőkarja és kissé túlzottak az arányok?” A válasz természetesen nem. Mint ahogy az is dicséretnek mondható, hogy Kerényi még azt az akadályt is megugrotta, hogy „kénytelen kelletlen meg kellett küzdenie a lényegéből következően szobrásziatlan pantallóval”.
A dicshimnusz ellenére az alkotó mégsem úszta meg fejmosás nélkül. „Kerényi Jenő művészetében azonban még igen nagy a hatása a múlt visszahúzó erejének” – szögezte le Németh Lajos, s szomorúan állapította meg, hogy a művek között, a „szép eredmények” mellett „megtalálhatók a régi erotikus, etruszk reminiszcenciájú figurák, a modoros, sematizált, egy kaptafára húzott lélektelen arckifejezések”, és „a túlzottan vastag formák”, végül így összegezte az akkor 47 éves művész munkásságát: „Kerényi Jenő igen nagy értéke és ígérete képzőművészetünknek. Ahhoz azonban, hogy a benne rejlő értéket maradéktalanul ki tudja bontakoztatni és így igazán nagy realista művésszé váljon, szükséges, hogy szakítson a művészete szabad szárnyalását gúzsbakötő modorossággal” – írta a kritikus, de szerencsére Kerényi Jenő nem vette komolyan a figyelmeztetést, a hatvanas-hetvenes években készült szobrait látva, el sem tudjuk képzelni, hogy valaha a szocialista realizmus nagy reménysége volt az 1975-ben elhunyt művész.