Az 1962-ben készült produkcióban Budapest olyan, amilyennek láttatni akarták, és amilyennek látni akarjuk. Megnéztük a Csudapest című filmet.
A magyar televíziózás hőskorának emlékezetes pillanata volt az 1962-ben bemutatott, Budapestről szóló revüfilm, a Csudapest, amelyben a korszak népszerű színészei és táncdalénekesei léptek fel. A főszerepet mégsem ők vagy az ötpercenként felbukkanó tánckar alakította, hanem a főváros látványosságai, a Ferihegyi repülőtér, a Margitsziget, a Halászbástya, a Vörösmarty tér.
Átszállás az 56-osról
Egy korabeli beharangozó idegenforgalmi propagandának nevezi a Csudapestet – nem véletlenül. 1962-ben még nem értek véget az 1956-os megtorlások, amnesztia csak egy évvel később lesz, de a Deák István rendezte film már az eljövendő gulyáskommunizmus előhírnöke, és mondhatjuk akár útjelzőnek is, hiszen pár évvel korábban nem lehetett volna például egy párizsi divatkirály egy magyar film kulcsfigurája, és a helyszínek között sem bukkanhattak volna fel ekkora mennyiségben elegáns vendéglátóipari egységek.
És persze olyan visszásságok is megjelennek a produkcióban, mint a nyugati turista előtt való leborulás, és a nyugati termékek fetisizálása. Sőt a kisstílű korrupció is beszüremkedik: a nylonharisnya-üzér vetkőző nős tollal próbálja megvesztegetni a reptéri vámosokat – sikertelenül.
„A Csudapest szerencsésen mellőzi a »felfedezés« szokványos pátoszát, nyoma sincs benne az elandalodásnak, inkább kifigurázza az érzelgősséget. Humora szatirikus, csattanói filmszerűek, ötletében és megvalósításában egyaránt kitűnő például a táncdalénekesek paródiája, a divatbemutató gyorsított felvételben készült átöltözéseinek és a bemutató méltóságteljes lassúságának ellentéte (…) a csúfondárosan epekedő szerelmi kettős, amelyhez a vőlegény ejtőernyőn érkezik, majd visszaszáll az égbe” – méltatta a tévéfilmet a Magyar Nemzet korabeli kritikája, de nem túlzás azt sem kijelenteni, hogy a Csudapest országos siker volt, mindenki szerette.
Karácsonyra elmúlt
Csakhogy az eltelt hatvankét év oly sok, hogy ennyi idő után már tényleg csak a kivételes remekművek képesek teljeskörű élményt nyújtani. És hát a Csudapest meglehetősen bugyuta történetével, poénjaival, látványos, ám ma már ólomléptűnek látszó táncjeleneteivel nem tartozik az efféle remekművek közé.
A jelenetek láttán néha kínosan feszengünk, néha meg elgondolkodunk azon, hogy 1962-ben mennyivel egyszerűbb volt a népszórakoztatás, és közben olykor még unatkozunk is.
Ám úgy tűnik, hogy nemcsak az utókor nevében háborgunk, azért a kortársak sem voltak maradéktalanul elégedettek.
Legalábbis azután, hogy a tévés siker nyomán bemutatták a mozikban is a Csudapestet. Méghozzá karácsony előtt. Mégsem tolongtak a népek a pénztárak előtt, és a film egyszerűen megbukott. Aminek talán az lehetett a legfőbb oka, hogy ami látványosnak hatott a rossz minőségű, aprócska tévéképernyőkön, az a vásznon már egyáltalán nem mutatott jól.
A „mozis” Csudapesttel kapcsolatban a korábban oly lelkes kritika is hangnemet váltott. „Színtelen a szó szorosabb és tágabb értelmezésében is. Sem a revü tarka kavargását nem sikerült filmre vinni (pedig a ruhabemutató, a strandjelenet színes filmen jól mutatott volna), sem az ötletek színes bőségét. Ezért hat olyan kopottasan, szegényesen a film” – írta a Népszava kritikusa, hozzátéve, hogy néhány jó színész – Márkus László, Kazal László, Alfonzó, Rozsos István, Pásztor Erzsi – sem tudta sikerre vinni a semmitmondó forgatókönyvet, Deák István rendezése pedig „a széteső anyagot nem tudta kellően egybefogni”.
Hogy mégse csak a rosszra emlékezzen a kedves olvasó, a kritikus ezzel zárta sorait: „Ami igazán kifogástalan volt ebben a filmben, az Pest, a szerepét kitűnően játszó Halászbástya, a Sziget, a pesti utca és a városnéző autóbuszból a kilátás”.
Szeretni kell, ennyi az egész
Mindez azért fontos, mert éppen ezért jelenthető ki ma is, hogy a főváros szerelmeseinek kötelező látnivaló a Csudapest, hiszen olyan helyszínek, épületek vannak benne, amelyeknek ma már hűlt helyük, ráadásul az utcák, terek is teljesen más arcukat mutatják, mint napjainkban, nem beszélve arról, hogy egy csomó állandó látványosságnak pedig éppen a környezete változott.
De még véletlenül se várjunk hiteles ábrázolást. A Csudapestnek semmi köze az akkori valósághoz, és ha az idegenforgalmi és egyéb, ’56 után felpörgetett propagandatevékenységekből indulunk ki, nem is kérhetjük számon a valóságot. Az alkotók egy idealizált, sosemvolt Budapestet láttatnak, s magabiztosan állítják, hogy Párizs vetélytársa a magyar főváros. Márpedig ez még úgy is merész állítás volt 1962-ben, hogy szó sem lehetett a forradalomban szétlőtt házakról, a lepusztult falvakat idéző külvárosról, a komfort nélküli lakásokról.
A filmet a közelmúltban a Közgyűjteményi Digitalizálási Stratégia keretében restaurálták.
A felújított, UHD felbontású Csudapestet itt lehet megtekinteni.