Kereki Sándor 2020-ban úgy döntött, nem rakosgatja tovább a padláson a régi képeit, átadja a Fortepannak. Így lett 1774 budapesti fotója szabadon hozzáférhető, de az oldal szerkesztője, Tamási Miklós rögtön látta, hogy különleges anyaggal van dolguk, ami többre hivatott. Egy honlapnál, egy kiállításnál és egy fotókönyvnél tartunk, és még nincs vége.
Sok Fortepanra felkerülő kép története indul úgy, hogy egy padlás rendezésekor kerülnek elő a negatívok. Egy sötét covidos évet dobott fel a nyugdíjas Kereki Sándor, amikor 2020 őszén maszkban, kabátban átadta a filmszalagjait a Fortepannak. Mesébe illő történet, és hol van még a vége!
Most, bő három évvel később az anyagból készült kiállítást nézhetjük a Capa Centerben (kurátor: Barakonyi Szabolcs, Szilágyi Róza Tekla), és a kiállítással egy időben az Eidolon gondozásában megjelent Kereki-fotókönyvet lapozhatjuk. Petrányi Zsolt, művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjteményének vezetője tartott tárlatvezetést a kiállításban.
Eleve onnan indulunk, hogy Kereki a hétezer negatívjából alig néhány felvételét nagyította ki, nyilván anyagi okokból is. Magyarán nincsenek korabeli eredetinek számító képei, nagyításai. Eleinte egy automata Zorkij géppel fotózott, amit a 16. születésnapjára kapott az édesapjától, igaz, annyira megbuherálva azért, hogy legalább a mélység-élességgel tudjon játszani, később lett Zenitje, Praktikája. Iskola után, délutánonként a környékükön sétált és fotózott, a képeket esténként a lesötétített konyhájukban hívta elő. Tíz éven át fotózta az őt érdeklő dolgokat, aztán amikor megnősült, gyerekei születtek, és két állásban kellett dolgoznia, hogy eltartsa őket, már nem ért rá naphosszat a városban császkálni. Befejezte a fotós korszakát.
Ez a lezárt periódus, ez a fekete-fehér időkapszula kel életre, kezdi átrendezni a magyar fotózás történetét a Capa Center falain.
Kereki kilóg a magyar fotográfiából, nem lehet hova tenni. Képei a hetvenes évek fotóesztétikája szerint nem voltak kiemelkedőek. A korabeli, alapvetően konzervatív hangvételű gondolkodásban a beállított műtermi képeket tartották nagyra, olyan témákban mint a munka nehézsége, a sport öröme, a békés otthon. A 2020-as évek, az instagram és a street-photography felől nézve mégis érdekessé válik ez a dokumentarista, zárványszerű buborék, ami a korabeli nemzetközi fotográfia trendek ismerete nélkül, ösztönösen jött a fiúból. Laza, hétköznapi fotókat készített, utcai portrékat, ha be is került egy-egy magazinba, az Elkapott pillanatok rovatban kapott helyet, címlapra a Magyar Horgászban és a Pajtásban került. A kor nem igazolta vissza tehetségét, valószínűleg ezért is nem lett belőle hivatásos fotóriporter, és választotta az akkoriban jövedelmezőbb megélhetésnek számító televíziózást. „Kereki fotóival a Magnum fotóügynökségnél vagy a Life-ban találkozhatnánk, közeli társai Cartier-Bresson vagy Brassaï lehetnének. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy a Hirlapkiadó Vállalat Blaha Lujza téri központjában munkaszerződést ajánlanak Kereki Sándornak.” - méltatta az első publikáláskor a képeket Tamási Miklós, a Fortepan szerkesztője.
A Budapest 150 emlékév alkalmából több fővárosról szóló kiállítás fut párhuzamosan: a Sosemvolt Budapest a Pesti Vigadóban vagy az Első aranykor a Nemzeti Galériában. De mitől lesz népszerű egy Budapestről szóló kiállítás?
Kereki képein hús-vér budapestiek jönnek-mennek, ölelkeznek, cigiznek, fürdőznek, úszógumit fújnak, unokáznak, élik az életüket. Azokat a valódi budapestieket mutatja meg nekünk, akikről a beállított műtermi fotókon keresztül nem is álmodtunk.
“A hetvenes évekre én másképp emlékeztem.” - hüledezett a képek láttán Tamási Miklós. Elfelejtettük már, hogy nemcsak menő volt aktatáskával járni, de praktikus is volt, mert a buszmegállóban is rá lehetett ülni. “Az, hogy most rácsodálkozunk erre a fellinis, vérbő, életszagú világra, pont azért fordulhat elő, mert a korszakról alkotott képünk egy lefagyasztott világról szólt.”
Petrányi Zsolt előszavában és képekhez fűzött kommentárjában is próbál utat mutatni az életmű megközelítéséhez. "Hasonlóan a halála után felfedezett Vivian Maier, vagy a szines street-photography úttörőjének, Helen Levitt munkásságához, Kereki nagyításának bemutatása is azért feladat, mert túlmutat időn és téren, hisz a mai nézőket is elkápráztatja képeinek sokoldalúsága, iróniája és emberszeretete.
Kereki kiemelt képei a Capa Center két apró emeleti termét töltik meg: az első terem falán helyet kapott még egy műalkotás: Kass János grafikus és Mácsai István festő (Mácsai Pál színész és színházigazgató édesapja) 1963-ban készült, kézzel rajzolt háromdimenziós Budapest térképe, rajta a főváros akkor létező ikonikus épületeivel és utcaneveivel. Ezen követhetjük Kereki csavargásait, képeinek helyszíneit a Terézvárosban.
Kereki Sándor élő alkotó, aki jelen van, részt vesz képei utóéletében: a képek méretében, kivágásának meghatározásában. A 134 képet bemutató budapesti kiállítással fontos mérföldkőhöz érkezett a története, de még csak most kezdődik igazán, a nagyítások, a létrehozható szignált műtárgyak számának meghatározásával, az esetleges külföldi kiállításokkal - mindezt úgy, hogy képeinek jó része fent van az interneten, jó minőségben, letölthető verzióban.
A program a Budapest 150 emlékév részeként valósult meg. Az énbudapestem applikáció kedvezménykuponjával 15% kedvezménnyel látogatható a tárlat február 4-ig.
(Kiemelt kép: Kereki Sándor/Fortepan)