A Budai Várban zajló építkezésekkel kapcsolatosan gyakran felmerül, hogy a leendő új/régi építményeknek nem tisztázott a funkciója, de az szinte biztosra vehető, hogy a Várnegyed kulturális vonatkozásai háttérbe fognak szorulni. Pedig a nemzetközi példák azt bizonyítják, hogy az egykori paloták fontos, látványos és jelentős kulturális funkciót tölthetnek be történelmi helyszíneken.
2023-ban nyílt meg a madridi királyi palota, a Palacio Real mellett felépült Királyi Gyűjtemény (La Galería de las Colecciones Reales) többszintes modern kiállítótere, amely úgy egészíti ki a barokk műemléket és teszi világ egyik legjelentősebb történeti és képzőművészeti múzeumává, hogy tervezője az eredeti építészeti megoldásokat is szem előtt tartotta.
Mi lehetett volna?
Ennek tükrében talán még szomorúbbaknak tűnhetnek a budavári munkálatok, hiszen látható, hogy kellő tenni akarással, elhivatottsággal, az értékközpontúságot szem előtt tartva, milyen világraszóló attrakciót lehetett létrehozni Madridban, és lehetett volna Budapesten is.
Csakhogy ehhez elsősorban az kellett volna, hogy a Budai Vár átalakítása ne politikai, hanem építészeti és kulturális projekt legyen. Gyurkó Ádám építész szerint a Palacio Real és a Colecciones Reales példája a Magyar Nemzeti Galéria elhelyezésére is referencia lehetett volna, azonban ma már Budavári Palota új épületrésszel való kiegészítése korlátozott lehetőségű, a legjobb helyszíneket ugyanis beépítették replikákkal.
Azt már mi tesszük hozzá, hogy az újonnan emelt épületeknek többnyire ma sem tisztázott a funkciója, elvileg kulturális célokat is szolgálhatna, bár a hivatalos álláspont szerint kormányzati negyeddé változtatják a környéket.
„Az egész világon az a trend, hogy a Várhoz hasonló épített örökség legyen mindenkié, hogy a kultúrának kell visszaadni. A mostani építkezésekkel a Vár egész környezete megváltozik egy olyan irányba, ami nem kívánatos. Egy minisztérium épülete halott, őrökkel védett építmény. Azt is érdemes megjegyezni, hogy ami most, újjáépítés címén zajlik, az abban a formában csak 1910-1945 között, harmincöt éven át létezett, míg 1945-2023 között 78 év telt el. Vagyis most azt a 35 évet védik, és azt a majdnem nyolcvanat utasítják el, amikor Vár valóban az embereké volt, és kulturális célokat szolgált” – nyilatkozta még a nyáron portálunknak Csomay Zsófia építész, és a madridi példa egyértelműen ezt az állítást támasztja alá.
Mi történt Madridban?
Gyurkó Ádám, aki alaposan áttanulmányozta a Palacio Real körüli átépítést, elöljáróban elmondja, hogy az újonnan felépült izgalmas, kortárs formanyelvű épülettel kiválóan használták ki a dombra épült palota terepadottságait – méghozzá úgy, hogy nemcsak felfelé, de lefelé a domb mélyébe is építkeztek. Mivel a kiállítás egy részén láthatóak a palota középkori „elődjének” részletei is, amelyeket építkezés során tártak fel, érdemes felidézni a kezdeteket – mielőtt az új épület létrejöttének körülményeit ismertetnénk.
– A mór időkben a dombon egy 865-ben alapított ribát állt. Az arab kifejezést leginkább egyfajta „határvédő kolostornak” lehetne lefordítani, ahol katonai tudással is rendelkező harcos muszlim „szerzetesek” szolgáltak. A várost 1083-ban adták fel az arabok, a keresztény Madridban a valamikori ribátnak ezen a területén a zsidónegyed alakult ki – mondja Gyurkó Ádám, hozzátéve, hogy a környék történetének nagy változását az 1561-es év hozta el, amikor II. Fülöp uralkodása idején Madrid lett az új spanyol főváros.
– Az egykori citadella és zsidónegyed helyén királyi vár és templom épült. Utóbbit 1868-ban lebontották; az Almudena székesegyház építése már 1872-ben megkezdődött, végül azonban – főleg történelmi okokból – csak 1993-ban szentelte fel II. János Pál pápa.
A vár az 1734-es tűzvész idején leégett, a helyébe valóságos csodapalotát emeltek. Ez a Palacio Real, a királyi palota ami egyúttal Nyugat-Európa legnagyobb kastélya. Területe 135 ezer négyzetméter, ami különösen annak fényében elképesztő, hogy a Buckingham palota 77 ezer, Versailles pedig 67 ezer négyzetméteres.
A Budai Várral szemben a Palacio Real valóban királyi szállás is volt, a köztársaság 1931-es kikiáltásáig lakott itt az uralkodó, és csak a spanyol polgárháborút követően, a Franco-rezsim alatt alakították át polgárok által is látogatható épületté, melyben múzeumi termek is vannak. Az évszázadok során felhalmozott műtárgyak „átcsoportosítása” azonban már jóval korábban megkezdődött. Madridban 1819-ben adták át a Prado klasszicista épületét, kifejezetten abból a célból, hogy itt helyezzék el a királyi gyűjtemény jelentős részét. A későbbiekben a gyűjtemény darabjait további helyszínekre is kihelyezték, de már az 1950-es években felmerült az igény, hogy egy kiállítóhelyre gyűjtsék őket össze.
Komolyan vehető koncepció és kormányzati akarat azonban csak 1998-ban öltött testet. Mindezt azért is érdemes megemlíteni, hogy a madridi történelmi helyszín még a Budai Várnál is sokkal régebbi múltra vezethető vissza, ám az eltelt több mint 1100 év a folyamatos megújhodás jegyében telt. És ha el is mondható róla, hogy a változások mögött gyakran politikai okok álltak, a 20. század második felétől már egyértelműen a kulturális funkció játszotta a döntő szerepet a helyszín történetében.
Kilenc szinten, szinte minden
– Miután 1998-ban körvonalazódott a Királyi gyűjtemény megépítésének ideája, a következő években két pályázatot is kiírtak. Az elsőt nem vették figyelembe, a 2002-es meghívásos pályázatra viszont olyan sztárokat is meghívtak, mint Zaha Hadid vagy David Chipperfield. A pályázat nyertese azonban a madridi Tuñón y Mansilla építésziroda lett – folytatja Gyurkó Ádám.
A tervet végül Emilio Tuñónnak egyedül kellett elkészítenie, mivel társa Luis Mansilla, akivel együtt kezdték a munkát, a tervezési folyamat alatt elhunyt. Gyurkó Ádám szerint Tuñón a spanyol építészeti szcéna jelentős reprezentánsa, aki háromszor kapott Nemzeti Építészeti díjat: a zürichi műegyetem étterméért, egy leóni Auditóriumért, illetve épp a Királyi gyűjtemény kapcsán.
– Munkái leginkább az Enric Miralles nevével fémjelezhető „élő építészettel” mutatnak rokonságot, egyszerre felvállalva a spanyol építészetben nagyra becsült Le Corbusier mérnöki megközelítésének örökségét is. Ez az élő hozzáállás figyelhető meg ebben a legutóbb említett munkájában is – mondja Gyurkó Ádám.
A spanyolok jó döntését igazolja, hogy noha a Palacio Real látványa a Manzanares folyó felől hasonlít a Budai Vár nyugati panorámájára, az új épület nem ront ezen a képen, sőt a Colecciones Reales függőleges osztásai még rímelnek is a barokk-reneszánsz palota függőleges tagolására.
Gyurkó Ádám szerint az egész olyan, hogy tömegében mintha a meglévő Királyi palota kiegészítése lenne, ugyanakkor a gránit burkolatnak köszönhetően mintha a hegy folytatása, az azt benövő erdőből felmeredő szikla lenne. Az építész úgy véli, ez utóbbi metódus a történeti épületek közé való beillesztés akár egyik követhető módszere is lehet. Tuñón épületének belseje fehér látszóbeton, a kiállítótereknek nyugati tájolása, megvilágítása van, így sok természetes fényt kapnak.
A Colecciones Reales kilenc szintes, vagyis a palotához hasonlóan itt sem fukarkodtak a négyzetméterekkel.
Legfelül a könyvtár található, a hetedik és nyolcadik szinten rendezvénytermek vannak, a kiállítás bejárata a hatodik szinten van, ahol mintegy 7000 négyzetméteren a királyi luxustárgyakat állították ki. Az alatta lévő két szinten (9500 négyzetméter) a szőnyegkiállítás és a fegyvertár van, a második és harmadik szinten a képzőművészeti alkotásokat, a földszinten és az elsőn pedig a fogatokat és a történeti járműveket helyezték el mintegy 8000 négyzetméteren. Ez alatt van még a két raktárszint, és kétszintes mélygarázs.
Noha az építkezést 2006-ban megkezdték, és 2015-ben fejezték be, a megnyitóra csak idén került sor, ahol VI. Fülöp spanyol király és Pedro Sanchez miniszterelnök mondott beszédet, utóbbi a nemzeti egység fontosságát kihangsúlyozva. Nos, ez a nemzeti egység a Colecciones Reales kapcsán valóban kifejezésre jut, mivel több kormány alatt is zajlottak a munkálatok, de konszenzus volt a tekintetben is, hogy Spanyolország kulturális örökségét gazdagítsák vele, és az új épületet a királyi palota és a székesegyház együttesének részeként építsék meg, nem pedig egy a történelmi központtól távolabb eső kerületben.
Most, hogy a Királyi Gyűjteményt birtokba vehette a közönség, még feltűnőbb, hogy a Budai Várban mindennek az ellenkezője valósul meg. A magyar kormány mint építtető nem kíváncsi szakmai ellenérvekre, így aztán konszenzusról, nemzeti egységről különösen nem beszélhetünk, noha a hatalom éppen a nemzeti egység jelszavával jár el önkényesen, kizárólag politikai célokat szem előtt tartva. A madridi kerek, szép történet ellenpéldájának vagyunk tanúi a Budai Várban. Nem történt ugyanis semmifajta kísérlet arra vonatkozóan, hogy a Nemzeti Galériának továbbra is a Budai Vár adjon otthont. Akár a madridi példához hasonló módon, akár a meglévő terek alapos átgondolásával és átépítésével-, ahogy az a Louvre és a Prágai Vár esetében történt. Még mindig nem késő.