Az 1956-os forradalom tabusítása már a megtorlások idején kezdetét vette, de a hatvanas évek elejének amnesztiája után inkább már az elhallgatást választotta a pártpropaganda. A témával kapcsolatos hozzáállást jól mutatják azok az aktuális Népszabadság-lapszámok is (a szocializmus éveiben ez a napilap volt a legfontosabb párt-sajtóorgánum) is, amelyek a forradalom tizedik évfordulóján jelentek meg.
Abban az évben október 23. vasárnapra esett, és a Népszabadság vasárnapi lapszáma ugyan a szokásosnál nagyobb terjedelemben jelent meg, még csak utalás sincs a tíz évvel korábbi forradalomra.
Micsoda hírek!
A címlapon az akkori divatnak megfelelően elsősorban külpolitikai hírek álltak, a Népszabadság szerkesztői szerinte ezek voltak a legérdekesebbek: „Az ENSZ közgyűlés rendkívüli ülése állást foglalt Rhodesia népének önrendelkezése mellett”, illetve az, hogy a római parlament bizalmi szavazást tartott. Ugyancsak címlap sztorinak számított az amerikai elnök, Lyndon B. Johnson ausztráliai látogatása, amely „tüntetések közepette” zajlott, valamint az, hogy hazaindult az a Kádár János vezette magyar delegáció, amely a Szovjet Kommunista Párt meghívására már az előző vasárnap óta tartózkodott Moszkvában.
A legnagyobb szenzációnak talán az számított, hogy előző nap, magyar idő szerint 7 óra 42 perckor egy űrrakéta segítségével a Hold felé vezető pályára juttatták a szovjet Luna 12 automatikus űrállomást.
„Az űrállomás fellövésének fő feladata a holdszputnyikok berendezésének tökéletesítése, a Hold és a körülötte levő térség további kutatása” – írták a rövid hírben. Az viszont kifejezetten hosszú anyagnak mondható, amelynek szerzője, Árkus József – aki később a Ludas Matyi későbbi főszerkesztője és a Parabola című vicces tévéműsor „arca” volt – arról ír, hogy a társadalmi munkát jobban meg kellene becsülni…
Amúgy az 1966. október 23-i lapszámban sok mindenről olvashatunk, például a nők „kettős szerepéről”, vagy a főváros egészségügyének legégetőbb gondjairól, sőt olyan meglepő dolgokat is, hogy amerikai üzletemberek érkeztek Budapestre, de arról egy szó sem esik, hogy tíz évvel ezelőtt forradalom tört ki Budapesten.
Jobbnak látták, ha csöndben vannak
A „nem is volt” tendencia a következő napokban is folytatódott a lapban. Egészen november 2-ig még csak utalás sem történik az újságban az 1956-os eseményekre, ami azért különösen furcsa, mert a kádári propaganda legerősebb elemének, a Köztársaság téri pártház ostromának – amelyre az egész „ellenforradalom” narratíva épült – évfordulóját sem említik. Ráadásul épp az ehhez mérten aktuális lapszámban, október 29-én történik visszaemlékezés a tíz évvel ezelőtt történtekre, csak éppen nem a magyarországiakra, hanem a Szuezi válságra, ami a forradalommal egy időben zajlott.
Minden bizonnyal fejtörést okozott 1956 emléke szerkesztőknek, ugyanis – közvetett módon – először csak november 2-án került elő a lapban.
Ekkor rövid hírben tudatták, hogy két nappal később koszorúzás lesz a Kerepesi temetőben, előtte pedig „a Budapesti Pártbizottság helyezi el a megemlékezés koszorúit a budapesti pártház védelmében az 1956-os ellenforradalom idején elesettek emléktáblájánál”. De november 4-én – amikor már minden arra utalt, hogy a pártlapban még az „ellenforradalom” tizedik évfordulóját sem méltatják szóra – minden megváltozott, és egy dagályosan hömpölygő szövegfolyammal lepték meg a kedves olvasót. A lap harmadik oldalán megjelent, aláírás nélküli, egész oldalas írás, amely Egy évtized címmel jelent meg, egyértelművé tette azt a határozott álláspontot, amit a hatalom az 1956-os forradalommal kapcsolatban kialakított, és amihez egészen a nyolcvanas évek végéig tartotta magát: „ellenforradalmi lázadás dúlt hazánkban”.
Az ország életének sorskérdései
A forradalom okait 1966-ben a következőkkel magyarázták: „Lényeges tényezőként szerepet játszottak benne Rákosi és csoportjának hibái és bűnei, amelyek gyengítették a proletárdiktatúrát, mély válságot idéztek elő a pártéletben, és súlyos krízist az ország kormányzásában. Súlyos szerepet játszott Nagy Imre és csoportjának példátlan árulása, amellyel megnyitották az ellenforradalom számára a hatalomhoz vezető utat. Az ellenforradalom honi fő ereje a politikai hatalmától, kiváltságaitól és gazdasági alapjától korábban megfosztott, kapitalista és fasiszta restaurációra törő egykori nagybirtokos és tőkés osztály, valamint az olyan reakciós uszályhordozóik voltak, mint például Mindszenthy. Végül legerősebb tényezője a nemzetközi imperializmus volt, az Egyesült Államok reakciós köreivel az élen”. A cikk szerzője megállapította, hogy mindebbe jelentős számban belesodródtak olyan emberek is, főként fiatalok, akik nem akartak kapitalista restaurációt, objektíve mégis segítették a népi hatalom megdöntését célzó ellenforradalmat, és az is kiderül, hogy a lapban mellőzött tizedik évfordulót a világ több pontján megünnepelték „a nemzetközi reakció legszélsőségesebb elemei és az ellenforradalmi disszidensek”. Aggodalomra azonban nem látott okot a névtelen szerző:
A Kádár János vezette Magyar Szocialista Munkáspárt az első perctől fogva meggyőző bizonyságát adta annak, hogy a néppel együtt, a dolgozókkal összeforrva akarja megoldani az ország életének sorskérdéseit.
Ennek nyomán a cikk annak a kitalált összefogásnak a tízéves eredményeit sorolja fel, amit kádári konszolidációnak is szokás nevezni, és ebben külön is hangsúlyt kap az életszínvonal emelkedés, leginkább mégis az, hogy beharangozza a közelgő pártkongresszust, amely már az „új követelményekhez igazodva” határozza meg a szép, új jövőt. „Népünk nagy figyelemmel várja ezt az útmutatást, és kész követni a pártot. Tudja, hogy a bizalomban és egyetértésben megalkotott jelen épületének kapuja tágas terekre nyílik, ahonnét utunk a szocializmus teljes felépítéséhez visz” – zárul a cikk, amelyről vélhetően még az is tudta, hogy teljes képtelenség, aki a háttérből megfogalmazta e sorokat.
(Kiemelt kép: A Clark Ádám tér 1966-ban / Fotó: Fortepan)