Több mint 30 év és 250 film után hagyta el a pályát Muhi András – a jelenlegi pályázati és finanszírozási rendszer anomáliái és abszurditása miatt. A producer hátat azonban nem fordított: nemrég a Magyar Filmművészek Szövetsége elnökévé választották. Aktuális teendői mellett a fővároshoz kötődő emlékeiről, élményeiről is kérdeztük.
– Budapesti srác vagyok, itt születtem, és annak ellenére, hogy a kádárizmusban cseperedtem fel, amikor nem voltak túl mozgékonyak az emberek, mi állandóan költözködtünk. Anyám ugyanis folyton cserélte a lakásainkat. Kezdtük Pasaréten, utána kikerültünk a Gubacsi hídhoz, aztán a VII. kerületbe, az akkori Landler Jenő utcába, utána a Krisztina körútra, a Fehérvári útra, a III. kerületbe, majd Csepelre… Emiatt lakás-szinten bejártam, és megismertem az egész várost, de felnőttként nem folytattam ezt a hagyományt. A szocializmus évei alatt néha-néha sikerült kijutnom Nyugat-Európába, és az ottani életnek elsősorban a felszíne, a kommersz része volt az, ami eleinte nagyon megfogott. És mivel úgy láttam, hogy itt, Budapesten egyedül a Váci utca és a Vörösmarty tér az, ami megfelel egy nagyváros hamis csillogásának, ezért fiatal jogászként mindent megtettem annak érdekében, hogy azon a környéken szerezzek egy lakást.
– Sikerült?
– Igen. 1984-ben költöztünk a Váci utca 9-be, ami a Pesti Színháznak is az épülete, ráadásul az első emeleten, a három utcára néző, legcsodálatosabb ablak lehetett a miénk. Harmincöt évig éltem ott, és imádtam. Aztán elköltöztem, de a sors úgy hozta, hogy most megint a Váci utcában lakom. Igaz, hogy ez a Váci utca másik része, ami teljesen más érzés, mint a első sétálóutcás részen lakni, de nagyon szeretem ezt is, főleg amiatt, hogy azokat a köröket, amiket én futok – mozik, jazzklubok, színházak –, gyalogosan meg tudom oldani.
Sokan megkérdezik, hogy hogyan tudok itt élni, én viszont azt nem értem, hogyan lehet nem itt élni.
– Én is megkérdezem. Valamikor a Váci utca és a Régiposta utca sarkán laktam, de képtelen voltam megszokni azt a folyamatos morajlást, amit a járókelők okoztak. Önnek tehát sikerült?
– Igen, nekem sikerült. Csak strandzajnak neveztem, egy idő után már észre sem vettem. De az is igaz, hogy ugyanakkor a Dunakanyarban is volt egy házunk, így sikerült olyan életet teremetni, hogy hétfőtől péntekig a Váci utcában laktunk, hétvégén pedig a teljes zöldben és a csendben.
– Sokszor felmerül Budapesttel kapcsolatban az élhető város kérdése. Ön szerint az utóbbi években változott a helyzet?
– Én itt, a belvárosban hamis tudatban élek. Itt úgy néz ki, mintha minden rendben lenne. De abban a pillanatban, ahogy elmegyek például Csepelre, ami innen öt kilométer, és bemegyek a Csepel Plazába, akkor látni a negatív tendenciákat. Amikor a Csepel Plaza indult, gyakorlatilag ugyanolyan volt, mint bármelyik belvárosi bevásárlóközpont, de mára szinte megszűntek az üzletek, az éttermek, megszűnt a mozi is, helyettük turkáló van, esetleg egy posta vagy az MVM ügyfélszolgálata. Elképesztően hervasztó és ledurrant az egész. Vagyis én úgy látom, ahogy megyünk kifelé – különösen a volt munkáskerületek esetében –, akkor jobban látni a lecsúszást. A belváros azért is más, mert ide mindig jut a figyelemből. Néha már gyanúsan sok is ez a figyelem. Amikor azt látom, hogy tizenhatodszor kövezik le a Váci utcát és a Vörösmarty teret, akkor eszembe jut, hogy erre miért van szükség. De hozzá kell tennem: én most szívesen vagyok ebben a hamis tudatban, mert ebben a környezetben legalább polgárnak érezhetem magam.
– Milyen közlekedési eszközt használ, ha nem gyalogol?
– A BKV járatait. Autózni csak akkor szoktam, ha a városon kívül van dolgom – nincs szükségem arra a feszültségre, amit városon belül a parkolás jelent. Próbáltam a biciklit, nem egyszer, nem is kétszer, de az sose ment. Vannak fellángolások, de maradok inkább a gyaloglásnál.
– Van kedvenc helye?
– Most a Három Holló lett a törzshelyem az Erzsébet híd pesti hídfőjénél, de szeretem nagyon a Jedermannt és a Opust is – a jazzprogramok miatt.
– Vannak olyan helyek, amiket sajnál, hogy megszűntek? Például a régi mozikat.
– Amikor 1989-ben beléptem a film világába, a Balázs Béla Stúdióban készítettünk egy doku-fikciós rövidfilmet Hartai Lászlóval és Muhi Klárával a mozibezárások első hulláma után. Az volt a címe: Négy, hat, nyolc. Abban elsirattuk a budapesti mozikat. Azért is volt ez számomra fontos, mert a filmhez való viszonyom ezután változott meg; addig csak néző voltam.
– Volt kedvenc mozija?
– Gyerekkoromban főleg a Május 1. moziba mentünk, ami most az Átrium; de sokat jártunk a Bartókba, ami a Bartók Béla úton volt, a körtér mellett; a Vörös Csillagba, ami most szálloda; a Puskinba. És ami számomra még nagyon meghatározó moziélmény, az a Tabán, a Krisztina körúton. Azért a Tabán, mert mert amikor megalapítottam az Inforg Stúdiót, akkor az első székhelyünk ennek a mozinak a vászon mögötti része volt – azt béreltük. Ott állítottunk fel egy vágószettet, és ott tároltuk a kamerákat is.
– Van olyan Budapesthez köthető film, ami különösen közel áll a szívéhez?
– Talán Szabó István Te című rövidfilmje, amit még főiskolásként vagy Balázs Béla Stúdiósként rendezett. Nem tartottam jó filmnek, de érdekesnek találtam Szabótól a Budapesti meséket is. Másfelől nagyon szerettem azt, hogy amikor Fliegauf Bencével a Dealert forgattuk, és kis túlzással végig itt voltunk, ő úgy tudta megmutatni a várost, mintha nem is Budapest lenne. Egy megemelt, általános várossá tette Budapestet.
– Erről az jut az eszembe, hogy Budapest nagy kedvence a hollywoodi produkcióknak. Ön szerint ez minek köszönhető? Mi lehet az oka, hogy Budapestet Párizsként, Münchenként, Berlinként, Buenos Airesként is el lehet adni?
– Mert alkalmas rá. Budapest „el tudja játszani” ezeket a városokat, nem kell sokat dolgozni rajta. De ezen túl az is nagyon fontos, hogy az elsők között voltunk, akik felismerték, hogy miként lehet kedvet csinálni a külföldi stáboknak: a közvetett adóvisszatérítéssel. Ez azt jelenti, hogy ha egy forgatócsoport bármilyen magyar számlát produkál, akkor a kifizetett összeg harminc százalékát visszakapja a magyar államtól, ezt egyébként a magyar filmesek is igénybe vehetik. Ma már más országok városai is alkalmazzák az adóvisszatérítést, sőt Görögországban már negyven százalékot fizetnek vissza, de
nekünk így is maradt egy versenyelőnyünk: ez pedig a magyar filmipar magas szakmai színvonala. Jók a szakemberek, jó az eszközpark.
– Akik közül azután „iratkozott ki”, hogy a közelmúltban egyetlen pályázatát sem támogatta a Magyar Filmintézet, noha legalább ötvenet beadott.
– Ez valóban így történt, a jelenlegi körülmények között nem óhajtok filmkészítéssel foglalkozni.
– Pedig nemrég a Magyar Filmművészek Szövetsége elnökének választották. Mivel jár ez a feladat?
– Arra szeretném felhasználni az elnöki pozíciót – bármennyire is meseszerűnek vagy illuzórikusnak tűnik –, hogy felkészüljünk azokra az időkre, amikor ismét rendesen fognak menni a dolgok. Én mélyen egyetértettem a 2004-es filmtörvénnyel, amelynek a megalkotásában részt is vettem, és mint kiugrott jogász, értettem is, hogy miről van benne szó. Úgy vélem, hogy az egy nagyon jó törvény volt. Persze az is megérne egy misét, hogyan rombolta le és üresítette ki ezt a törvényt a jelenlegi hatalom, de ezzel most nem untatnék senkit. Inkább azt mondanám, hogy elnökként azt a célt tűztem ki, hogy
ha eljönne egy rendszerváltás, és megváltozna a jelenlegi kultúrpolitika, akkor azt szeretném, hogy a filmesek azonnal le tudjanak tenni az asztalra egy olyan szabályrendszert, amely alapján működni tudnának.
Mert a jelenlegi helyzetben a szakmai szempontokat a legcsekélyebb mértékben sem veszik figyelembe. Fontos az is, hogy én ilyenkor nemcsak a játékfilmekre, hanem a magyar filmkultúra teljes spektrumára gondolok, tehát a dokumentumfilmekre, animációs filmekre és még az oktatásra is. Jó volna, ha – miként a filmtörvény előtt – most is létrejönne egy kerekasztal azokkal a résztvevőkkel, akiket az egyes szövetségek és szakosztályok demokratikus úton választanak.
– Nem tűnik ez túlzott optimizmusnak?
– Már az is fontos, hogy felmérjük azt, ki milyen állapotban van. Andy Vajna nemcsak az addig demokratikusan működő magyar filmgyártást verte szét, de a működő filmes közéletet is. Ma már nem találkozunk egymással, nincsenek beszélgetések. Vajna megcsinálta azt, ami oly jellemző az Orbán-rendszerre: a legitim szakmai szervezet, a Magyar Filmművészek Szövetsége mellett létrehozott egy „ellenszövetséget”, a Magyar Filmakadémiát, amelyik teljes mértékben alkalmazkodik az elvárásokhoz, azon belül pedig szakmai vitának nincs helye. A szövetség elnökeként az a tervem, hogy szeptemberben végig járom a még működő filmes szervezeteket, és megpróbálom összetoborozni a csapatot. A párbeszéd folytatása mellett vannak egyéb, konkrét terveim is, de ezekről még korai lenne beszélni.
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)