Április végén mutatták be a YouTube-on a Romokból című dokumentumfilm-sorozatot, amely a romkocsmák és a bulinegyed kialakulását dolgozza fel. A sorozat narrátorával, Péterfy Borival arról beszélgettünk, hogy számára mit jelentettek ezek a helyek, és mit jelent a főváros, de szóba került a róla szóló könyv és a független színházak helyzete is.
– Milyen emlékeid vannak a Romokból forgatásáról?
– A sorozat a Covid-sújtotta időszakban készült, amikor már annak is örültem, ha kaptam valamilyen feladatot. Ez ráadásul az első pillanattól kezdve szimpatikus feladat volt; tetszett az ötlet, hogy a romkocsmák történetéről készüljön valami, ami hiánypótló. Úgyhogy örömmel vállaltam el, hogy narrátora, vagy ha úgy tetszik, a háziasszonya legyek a dokumentumfilm-sorozatnak. Nagyon élveztem a forgatást, és kész anyag is szuper lett.
– A sorozat egyik beharangozójában „igazán autentikus arcként” említenek. Mennyire helytálló ez?
– Annyiban valóban autentikus arc vagyok, hogy sok hely születésénél voltam ott: vendégként éppúgy, mint fellépőként. Ez leginkább amiatt történhetett így, mert a kezdetek – a 2000-es évek legeleje – teljesen egybeestek azzal az időszakkal, amikor elkezdtem a színészi pályát.
Számomra nagyon fontos volt, hogy a romkocsmák között sok olyan közösségi tér volt, ahol műtermeket, próbatermeket is berendeztek, tehát nappal is teljesen élő közegként tudtak működni. És persze az sem volt mellékes, hogy este ugyanott bulizni lehetett.
– Volt olyan hely, amit te is alkotótérnek használtál?
– Most hirtelen a Futó utcai West-Balkán jut az eszembe, ahol próbahelyünk is volt, és ott volt az első Love Band koncert is. Sőt a Hajolj bele a hajamba című szám klipjét is ott forgattuk.
– Arra emlékszel, hogy melyik szórakozóhelyen jártál életedben először?
– A legelső ilyen élményem a nyolcvanas évek közepén volt, ami egyúttal az első nagyon erős koncertélményemhez is kötődik: Ráday klubban láttam a Blurt nevű zenekart. Onnantól kezdtem járogatni az efféle helyekre – például a Fekete Lyukba, a Tilos az Á-ba –, persze akkor még el kellett kéredzkednem otthonról, ami nem volt annyira egyszerű, de én sem voltam még annyira aktív. A nagy bulizások már a színházi életemhez kötődően kezdődtek. Onnantól, hogy a Szkéné társulatának a tagja lehettem.
– Akkoriban mi volt a kedvenc helyed?
– A Libella és a Ráckert. Az előbbi tényleg úgy működött, mint egy klub, a Szkénés időszakban előadás előtt és után ott voltunk, vagyis nagyjából a színházi büfé szerepét töltötte be. Ráadásul erős kötődések alakultak ki az ottani törzsközönséggel, a barátaink is odaszoktak, úgyhogy igen pezsgő kulturális élet alakult ki, ami később aztán átköltözött a Ráckertbe. De más helyek is a szívemhez nőttek, nagyon szerettem például az Ellátót is. Tapasztalataim szerint mindig voltak és most is biztosan vannak olyan helyek, amelyek egy ideig jól működnek, és odavonzanak szinte mindenkit egy adott szubkultúrából. Később fellazulnak, átalakulnak, megszűnnek, de mindig lesz helyettük újabb és újabb. Mivel én már nem vagyok az efféle szórakozásnak aktív részese, nem is tudom figyelemmel kísérni a változásokat. Ma már csak véletlenszerűen megyek ilyen helyekre, sokszor alig találom meg őket.
– Lokálpatriótának tartod magad?
– Nekem minden szempontból Budapest a központ, de a munkáim miatt amúgy is „röghöz kötött” vagyok.
Noha a zenekarral járjuk az országot, és a színházak is turnéznak, azt látom, hogy a kultúrát megtartó közönség leginkább Budapesten van.
És persze az is döntően Budapest mellett szól, hogy itt születtem, itt nőttem fel, laktam egy csomó kerületben, egy csomó lakásban. Elképesztő sok emlékem van mindenhonnan.
– Mikor tudatosult benned a „budapestiség”?
– Gyerekkoromban gyakran jártunk édesapám szülőfalujába, ami Marosvásárhelytől húsz kilométerre van. Tulajdonképpen ott, abban kivilágítatlan székely faluban tapasztaltam meg azt, hogy mekkora különbség van a nagyvárosi és a vidéki élet között. Az már a kamaszkoromra esett – miután kiszabadultam a szülői felügyelet alól, és elindultam egyedül a városban –, hogy felfogjam, Budapest felfedezésre váró, izgalmas hely. De később, a rendszerváltás idején is éreztem efféle izgalmakat. Úgy voltam vele, hogy „úristen, itt mi minden történhet”, mint ahogy meg is történt nagyon sok szuper dolog. De ezeknek a nagy része már a munkámhoz kötődik. Például az, hogy milyen elképesztő helyeken játszottunk a Krétakörrel. Nem volt játszóhelyünk, később pedig Schilling Árpád már nem is akarta, hogy legyen, így mindenféle extrém helyszíneken voltak a bemutatóink.
– Élhetőbb vagy élhetetlenebb város lett Budapest az elmúlt 10 évben?
– Én úgy helyezkedtem, hogy nekem élhetőbb lett.
A rezervátumon belül is egy kisebb rezervátumban vagyok; ha lehetséges, igyekszem a az Újlipótvárost nem elhagyni. Ezt a környéket nagyon élhető, kellemes helynek tartom, számomra ez valóban egy védett közeg. Amikor másfelé járkálok, néha azért érzem azt a fajta szorongást, amit egy világvárosban érezni lehet, ugyanakkor látom azt is, hogy bizonyos helyek az előnyükre változtak.
Ilyen a Palotanegyed, vagy a Margit körút, ami korábban „halálos” hely volt. Nekem sok kötődésem van oda, régebben a Frankel Leó úton laktam, most pedig az Átrium Színházban lépek fel napi rendszerességgel. Teljesen lenyűgöz a közelmúltban elkezdett Margit körút projekt, azt látom, hogy szinte mindennap nyílik valami új és nagyon szimpatikus hely: egy vintage bolt, egy galéria, egy kajálda. Ezt például nagyon-nagyon pozitív dolognak élem meg.
– Van valami, ami nagyon hiányzik a régi Budapestből?
– Nagyon megváltoztak a szórakozás formái, és van is némi nosztalgiám a régi idők iránt, de nem gondolnám, hogy rosszat tenne a változás, épp ellenkezőleg. Szerintem kifejezetten pozitív fejlemény, hogy a külföldiek felfedezték a várost, bár ezt jobban is ki lehetne használni. Az Átriumban például sokszor mennek darabok angol felirattal, hogy a külföldiek is megértsék. Úgy gondolom, hogy más színházakban is érdemes lenne bevezetni ezt a gyakorlatot, mert így el lehetne érni, hogy a Budapestre látogatók ne csak a frekventált helyeket vagy a kocsmákat lássák.
– Tavaly jelent meg Tóth Júlia Évával közösen írt könyved, a Borikönyv, amelyről azt mondtad, hogy nem akartál egy „sima” életrajzot, inkább az kezdett izgatni, hogy „egyfajta műalkotássá, műtárggyá formálhatod” az addigi életed. Sikerült?
– Azt hiszem, igen. Az eddigi eladott példányszámok alapján az olvasók is nagyon jól fogadták, az pedig külön öröm, hogy a Borikönyv tavaly, az életrajzi kategóriában „az év könyve” lett. Még most is folyamatosan kapom a pozitív visszajelzéseket és üzeneteket, nem is tudom, hogy csináltam-e valamit az életben, ami ennyire egyértelmű elismerés lett volna. Eddig minden más munkám sokkal megosztóbb volt, legyen az színház vagy zene.
– Mi lehet ennek az oka?
– Azt hiszem, hogy tényleg sikerült úgy megcsinálni ezt a könyvet, ahogy elképzeltük. Hárman vettünk részt benne, Tóth Júlia Éva volt az, aki a rengeteg hanganyag alapján összefoglalta az egészet, ráadásul megtalálta a nyelvezetet is, amelyről sokan mondták azt, hogy olyan, mintha olvasás közben engem hallgatnának. Stark Attila pedig zseniális grafikus, és neki sikerült olyan vizuális tartalmat létrehoznia, hogy a könyv albumként is értelmezhető. És persze az is számított, hogy valóban olyan érdekes sztorik és kapcsolódások vannak az életemben – egyúttal az underground zene- és színháztörténetben is –, amelyekről eddig nem sokat lehetett olvasni. Ilyen például a Krétakör története, ami eddig még nem lett feldolgozva.
– Legutóbb a diósgyőri rockfesztiválon léptél fel a Love Banddel, ami nem nevezhető „hazai pályának”. Sikerült alkalmazkodni?
– Azt hiszem, hogy igen. Egyébként is tetszett, hogy úgy állították össze a line upot, hogy az Ivan and the Parazol és mi is bekerültünk a nagy öregek, a Tátrai Tibor-féle Godfathers, illetve a P. Mobil mellé. Úgy tűnt, hogy mindenkinek bejött ez a felállás; iszonyú nagy sikerünk volt annak ellenére, hogy többnyire nem a mi rajongóinkból állt a közönség.
– A nagy fesztiválok mellett lesz önálló koncertetek is?
– Július 15-én játszunk a Budapest Parkban, amelyre nagyon készülünk. Külön öröm számunkra, hogy úgy jön ki a lépés, hogy a koncert a Budapest Pride idején lesz.
– Milyen színházi fellépéseid lesznek a nyáron?
– A Jurányiban nagy sikerrel futó Tapasztalt asszony című darabot júniusban a 6színben játsszuk, később pedig Kapolcson, Gyulán és az Ördögkatlan Fesztiválon is bemutatjuk.
– A Tapasztalt asszony független produkció, így közvetve ehhez is kapcsolódik a hír, hogy a független színházak nem kaptak semmiféle állami támogatást.
– Ezzel kapcsolatban évek óta azt gondolom, hogy nincs lejjebb, aztán kiderül mégis mindig van, úgy tűnik, hogy ennek a gonosz, sötét lyuknak egyszerűen nincs alja. Félelmetes a módszer, ahogy megpróbálják kivéreztetni a színházakat, a kultúrát, és ezáltal a közönséget is. Akárhol lépek fel, azt tapasztalom, hogy az előadások annak ellenére állandó telt házakkal mennek, hogy jegyárakat drasztikusan fel kellett emelni.
Fantasztikus, hogy a közönség milyen áldozatokra képes, hogy megmentse a színházakat, úgyhogy ami engem illet, én közönségdíjat adnék a budapesti közönségnek.
Azt viszont már nem tudom, hogy ezt még meddig lehet csinálni. Az egész olyan, mint valami rossz rémálom, mint egy abszurd disztópia, közben mégis csináljuk tovább, ameddig bírjuk.
(Kiemelt kép: Kováts Zsófia)