A beszélgetés Janikovszky Jánossal, a Móra Kiadó tulajdonosával és Balassa Annával, a Móra egykori főszerkesztőjével úgy indult volna, hogy körbevezetnek a Móra Kiadó archívumában, ahol belenézhetek az évtizedekkel ezelőtt megjelent könyvritkaságokba, de kiderült, hogy nincs ilyen archívum. Első rész.
– Kezdhetnénk a beszélgetést azzal, hogy maradtak-e fent szájról-szájra terjedt mesék, belső történetek. Például a kezdeteknél, az '50-es években mennyire szólt bele a politika abba, hogy mi jelenhet meg, és mi nem? Az Ablak-Zsiráfban is jelentek meg olyan szócikkek, amiket egyébként lehet, hogy nem találtunk volna fontosnak?
Janikovszky János: – Az Ablak-Zsiráfot konkrétan három-négy évente újraszerkesztjük, mondjuk azért, mert elavult a szalagos magnó, de az internetet vagy a YouTube-ot meg be kell rakni. Ahogy a technika meg a világ változik, ezzel az Ablak-Zsiráfnak is lépést kell tartani. De hogy mibe szólt bele a politika? Nyilván beleszólt olyasmibe, hogy mit adjanak ki. Ha az egy szovjet szerzőnek volt egy műve, akár didaktikus, akár egyszerűen csak jópofa, mint mondjuk Noszovnak a Nemtudomka csodálatos kalandjai. Én abban semmi politikát nem láttam, az egyszerűen egy tök jópofa könyv volt.
– Vagy a Vidám mesék, abban sincs semmi politika.
J. J.: – Igen, Vladimir Szutyejev egy nagyszerű, tehetséges orosz grafikus és illusztrátor. Akár hiszi, akár nem, a Vidám mesék ma, 2023-ban is talán a Móra egyik legsikeresebb könyve. Tavaly volt olyan hónap, hogy még a legnagyobb kereskedelmi láncban is a Vidám mesék produkálta a legjobb eladásokat, és nem értettem, hogy hogy lehet belőle eladni egy hónapban akár ötszáz darabot is, miközben már minden családban kéne, hogy legyen három. A Lenin élete is biztos megjelent öt-hatszor, az didaktika volt, ma már nem érdekel senkit,
de hogy Szabó Magda, Lázár Ervin, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Fekete István hogy volt elnyomva, szerintem ez ma fel van habosítva, túl van politizálva.
A Móra Kiadó, a magyar gyerekirodalom háza, és itt hozták létre azok a fantasztikus emberek a magyar gyerekirodalmat, akik szerkesztőként itt dolgoztak már az '50-es évektől. Olyan emberek, mint Kormos István, Janikovszky Éva, Schindler Anna, T. Aszódi Éva – aki az összes antológiának a szerkesztője volt –, továbbá Petrovácz István, Tótfalusi István, Majthényi Zoltán, Sulyok Magda, Lengyel Balázs. Szóval rengeteg nagyon-nagy tudású szerkesztő dolgozott itt, ők döntötték el, hogy melyik szöveg alkalmas arra, hogy könyv legyen belőle.
– Ezzel azt is mondjuk, hogy igazából a Móra a „Három T” – Tiltott, Tűrt, Támogatott – világában valójában egy bárka volt, ami megmentette az írókat?
J. J.: – Vegyük Lázár Ervint, de ugyanez érvényes szerintem Zelk Zoltánra, Weöres Sándorra, Kormos Istvánra, Varga Katalinra is – mind nagyszerű költők voltak, de ha csak a költeményeiket olvashatnánk, mint felnőtteknek szóló költemények, akkor ők egyáltalán nem lennének ma a köztudatban. Ehhez képest Kormos a Vackor miatt ismert, Szabó Magda az Abigél, a Tündér Lala, a Sziget-kék, meg az összes többi gyerekeknek, ifjúságnak szóló könyve miatt. Vagy akár mondhatom Zelk Zoltánnak a teljes gyerekirodalmi életművét, vagy Weöres Sándornak a Bóbitáját meg a többit. Ezek nem lettek volna, nem születtek volna meg, hogyha akkor őket nem fogadja be a Móra Kiadó, mint kenyéradó gazda.
– Csak hogy lezárjuk ezt a korszakot: van bármiféle élmény vagy esemény a rendszerváltás idejéből, amikor új piaci helyzetbe került a Móra? Milyen volt, amikor versenytársak jelentek meg?
J. J.: – Ez úgy zajlott, hogy a '90-es évek elején tönkrement az Állami Könyvterjesztő Vállalat, aminek következtében kitört egy nagy könyvszakmai krízis. Ez a Móra életében azt jelentette, hogy az akkori vezérigazgatónak, Bazsó Mártonnak el kellett küldenie a dolgozók javát, amiben ő mind lelkileg, mind egészségileg tönkrement. A folyamat vége az lett, hogy maradt hét dolgozónk, és az éves termelésünk, ami 300 cím körüli volt még a nyolcvanas évek közepén, 21-re csökkent. Elsőként nyilván a legjobb címeket vitték el más kiadókhoz a jogutódok, vagy maguk a szerzők, mert ők – kis túlzással – éhen haltak volna, ha nem adják ki a könyvüket, hiszen megszokták, hogy évente elfogy belőlük több ezer, így meg helyette lett volna nulla. Akkor került el innen az Öreg néne őzikéje, a teljes Lázár Ervin-életmű, a Szabó Magda-életmű és több tucat más, fontos jog.
Tehát a Móra Kiadó mindent elbukott, ami az aranytartaléka volt. És persze feljöttek a kis kiadók a semmiből, vagy mondhatnám úgy, hogy a csatornából, és elkezdték széthordani azt, amiről tudták, hogy érték. Mert az volt.
Amikor a Móra elment a Május 1. útra (ma Hermina út) (1980 tavaszán költöztek – a szerk.), kapott egy ingatlant bérbe, amelyben szintén elhelyezést kapott a Magyar Könyv Alapítvány. Ennek Nemeskürty István tanár úr volt a vezetője, és amikor jött a privatizáció, akkor mi kértük, hogy egy, hadd maradjunk ott bérlőként, kettő, hadd vehessük meg a házat, vagy három, kapjunk valamifajta elhelyezési lehetőséget. Na, ezt főleg a Nemeskürty akadályozta meg, és ki lettünk onnan ebrudalva 1994-ben. Ez volt az a pillanat, amikor eldőlt a Móra-archívum sorsa, amiről ön kérdezett az elején.
Ott a teljes két emeleten elhelyezkedő Móra Kiadónak a mindenét… effektíve láttam, ott állt a konténer a Május 1. út udvarán, és hordták ki a népek az iratokat, szerződéseket, könyveket…
Balassa Anna: – Olyan volt, mintha egy sírba dobáltuk volna bele a vastartalékot. Tudja, mi a vastartalék? Minden könyvből, amit kiadunk, három példányt le kellett tenni a kiadóban örök példánynak, azért, hogy ha újra kiadásra kerül, akkor legyen autentikus példány. Ezek a könyvek sorakoztak a mindenkori Móra Kiadó folyosóin hosszú-hosszú sorokban a plafonig.
J. J.: – Padlótól-plafonig.
B. A.: – És amikor onnan költözni kellett, akkor először azt mondták, hogy a dolgozók megvehetik a példányokat azon az áron, ami rá van írva a könyvre. 18 forintokért lehetett volna csodálatos könyveket örökre beszerezni, de akkor még nem sejtettük, hogy soha többet nemhogy olyan áron, hanem tízszeres áron, százszoros áron sem lehet azokat a könyveket újra megvenni, antikváriumban sem. Az egész vastartalék ki volt rakva az előcsarnokba, és amit a dolgozók nem vittek el, azt vitték a zúzdába, antikváriumi központokba – nem tudom, mi lett a sorsa.
J. J.: – Emlékszem arra a rettenetes pillanatra, amikor hoztak az udvarba egy konténert, konkrétan egy sittszállító konténert, és abba bele lett hányva minden.
B. A.: – Szemétbe ment. Az gyalázatos pillanat volt. Még kiválasztottuk azokat a könyveket, amiket mondtunk, hogy hát ezt mindig ki kell adni, tehát abból legyen.
J. J.: – Igen, igen, de hát ez lehetett úgy 50-80-100 darab. Na, mindegy. Szóval, akkor bukta el a Móra a teljes vagyonát, szellemi értelemben.
B. A.: – Onnan kellett felállni.
J. J.: – Amikor ez a Ground Zero bekövetkezett, és én azután közelebb kerültem a kiadóhoz, akkor elhatároztam, hogy mindent, amit a Móra Kiadótól akármilyen módon eloroztak, becsületes vagy becstelen módon, azt én visszaszerzem. Úgyhogy ettől kezdve legalább egy évtizeden át ezen dolgoztam. És például visszajött Gazdag Erzsi Meseboltja, Fazekas Anna Öreg néne őzikéje. Elmentem K. Lukáts Kató örököséhez, Gizi nénihez, legalább tíz alkalommal voltam nála, mire sikerült őt meggyőzni, hogy felbontsa a korábban kötött szerződését egy jelentéktelen kiadóval, és végül annyira összebarátkoztunk, hogy nekem adta az anyám által Katónak dedikált összes Janikovszky Éva könyvet.
B. A.: – Elmentünk Reich Károlynéhoz is.
J. J.: – Így van. Reich Károlyné, Zsuzsa néni – nála a Holnap Kiadó szerződése ott hevert az asztalon, hogy harmincöt könyvnek a grafikáját megveszik. Mind a harmincöt Móra-könyv volt.
B. A.: – A teljes Móra Ferenc életművet Reich-illusztrációkkal adtuk ki hajdanán. Tehát ez azt jelenti, hogy akkor még jogdíjas Móra Ferenc-műveket.
J. J.: – Így van, de hát Kormost is Reich illusztrálta, összesen több mint négyszáz könyvet illusztrált Károly, de ugyanígy mondhatjuk Réber Lászlót is, ő is négyszázvalahányat, vagy Würtz Ádám, és még Kass János, Bálint Endre, Hincz Gyula, Szántó Piroska, szóval óriási művészek kaptak itt lehetőséget.
– Volt olyan, akit a Móra fedezett fel? Tehát aki mondjuk lelkesen jött a kiadóba, hogy én tudok rajzolni, és adnának-e nekem esélyt?
B. A.: – Ezeket az ősi nagyokat János a koránál fogva, én is a koromnál fogva már készen kaptuk. Tehát én nem tudom, hogy ezek a nagyok először hogy jöttek a Mórához. Ők többnyire a szépirodalminak is illusztráltak. Tehát például tudom, hogy Réber is, Würtz is, Zsoldos Vera, egy emelettel fölöttünk, a Szépirodalmi Kiadónál is könyvillusztrátorok voltak. Reich Károlyról nem tudom, mert ő annyira gyerekgrafikát csinált, hogy ő valószínűleg az Ifjúsági Könyvkiadónál kezdett hajdanán '54-ben, és aztán amikor Móra Kiadó lett belőle, akkor ezeket az ősnagyságokat már azok a szerkesztők, akiknek akkor szerencséjük volt már a Móránál dolgozni, készen kapták. De mi is fedeztünk fel ilyet.
J. J.: – Szecskó Tamást.
B. A.: – Szecskó Tamás, fiatal és nagyszerű grafikus volt. Marék Veronka az apukájával jött be két hosszú copffal. Marék Antal doktor bácsi orvosi tanácsokat adott a Magyar Rádióban, és valamilyen ismeretterjesztő munkával kapcsolatban beszéltünk vele. Én úgy emlékszem, hogy az Így élt Albert Schweitzer kötetet vele szerkesztettem. Mentünk a hatvani kórházba, és ott szedtük össze az alapanyagokat hozzá,
és mondta, hogy a lánya, a Veronka nagyon jól rajzol, meg ír is. Nahát, hozza be! És így lett Marék Veronikának tulajdonképpen egy kezdőlökés a Móra Kiadó, és maradt, egészen mostanáig.
Azt hiszem, hogy talán az első Móra-díjasok között volt Marék Veronika grafikája.
J. J.: – Lázár Ervin, mint egy vidéki kezdő író beküldte a Kisfiú és az oroszlán című kéziratát a Móra Könyvkiadóba, ahol véletlenül Janikovszky Éva kezébe került. Ő elolvasta, és nem irigy volt, nem azt mondta, hogy hú, hát van itt egy konkurens vidéki fiatal gyerek, mit keres ez itt, küldjük el a fenébe! Hanem egyszerűen azt mondta neki, hogy ez egy remek szöveg, fáradjon be, és Ervin teljesen megdöbbenve tapasztalta, hogy hopp, hát itt van a nagy Móra Könyvkiadó, és fogadták őt. Beszélgettek, és anyám, mint a szöveg későbbi szerkesztője eldöntötte, hogy ehhez a szöveghez ugyanazt a Réber Lászlót kéri fel grafikusnak, mint ahogy az ő összes könyvét, a T. Aszódi Éva kezdeményezésére a Réber rajzolta.
B. A.: – Egyébként szívemnek kedves munka volt, amikor ifjú grafikusok jöttek bemutatkozni, hogy ők szívesen dolgoznának a Mórának. Ugye, kinek volt módja színes illusztrációkat könyvbe tenni? Csak a gyerekkönyv-kiadónak. Borzasztó drága dolog volt négyszín nyomást vagy hatszín nyomást csinálni. Ez abban a korban – a '70-es évekről beszélek –, hát akkor csodálatos dolog volt. Ilyen lehetősége volt a Móra Kiadónak, ezért aztán szívesen jöttek a grafikusok nekünk dolgozni. Éppenséggel ez már egy kicsit később volt: kezdő kéziratot hozott egy kedves hölgy, Egy kölyökkutya naplója címmel. Éppen felfejlesztettük a Már tudok olvasni-sorozatot, pont ilyen kis könyvecskére volt szükségünk, de kéne hozzá valaki, aki gyorsan kutyát rajzol. Jött be egy fiatalember, hogy ő szeretne a Mórának grafikát csinálni. Leültünk Cs. Tóth Jánossal – aki akkor a Mórának az igazgatója volt – és előszeretettel foglalkozott grafikával, művészeti szakíró volt. Jött a fiatalember, megkérdeztem tőle: Mondja, tud maga kutyát rajzolni? Azt mondja: Milyet kéne? Mondom: Amilyet tud. Akkor vett egy fehér papírlapot, rajzolt rá három pillanat alatt ötféle kutyát, így lett rajz a szöveghez. Utána rengeteget illusztrált még a Mórának. Ez már a kilencvenes évek papírszűke, színszűke világban volt. Úgyhogy igen, fedeztünk fel grafikusokat is, és fedeztünk fel persze írókat is. Vagy hogy mást ne mondjak, a Móra Kiadó korábbi főszerkesztője, Dóka Péter bekopogott akkor még a Váci úti házunkba, történetesen hozzám, akkor én voltam a főszerkesztő – vagyis egy személyben főszerkesztő és egyszemélyes szerkesztő. Mert ez akkor volt, amikor heten voltunk összesen; az igazgató, az igazgatói titkárnője, a gépkocsivezető, a gazdasági főnök, a műszaki főnök, a képszerkesztő meg én. Tehát összesen ennyi volt a Móra Kiadó. És hát kihez hozta volna, ha nem hozzám? Elolvastam, és nagyon tetszett.
Mondtam, minden szerkesztő erre a pillanatra vár, hogy egyszer egy olyan kézirat jöjjön be, amire fölcsillan a szeme, és azt mondja, hogy ezt kerestem, ezt kell kiadni.
És lett is belőle viszonylag hamar egy jó kiadás, csak nagyon csúnya grafikával, nagyon csúnya papíron. Mert ezek éppen azok a nagyon szegény idők voltak, amikor se a finom papírt nem tudtuk megvenni, se rendes grafikát nem lehetett nyomni, könyvborítót is csak puha papírborítót lehetett csinálni, mert annyira kellett vigyázni az árra, hogy ne szaladjunk a megvásárolhatóság fölé.
(Folytatjuk.)