Visszatérő téma, hogy a fővárosban semmi keresnivalója a többsávos, sztrádákat idéző belvárosi utaknak. De a probléma talán nem is létezne, ha korábban nem gyalulták volna le Pest egykori magját.
A belvárosi autópályákkal kapcsolatos egyre növekvő ellenszenvet emelte ki Karácsony Gergely főpolgármester, amikor legutóbb a Corvin Palace homlokzatának leleplezésén azt mondta, a Blaha Lujza térrel szemben olyan történelmi bűnöket követtek el, minthogy egy egész autópályányi forgalmat vezettek át rajta, és a felszámolásukra tett javaslatot a Városháza, amikor ismertette az újjáéledő sugárutak tervét.
A belvárosi autópályák a '70-es évek abszolút autósközpontú trendjének eredményei, amikor is azt gondolták, hogy a motorizáció egyet jelent a fejlődéssel. A forgalomcsillapítás ügye pedig, ahogy ebben a cikkünkben is írtuk, mára az évtized egyik, ha nem a legfontosabb várospolitikai vitájává vált.
Viszont Budapest főépítésze, Erő Zoltán szervezett egy városi sétát, amelyen nem is mellékesen kiderült, hogy
a magyar főváros sorsa nem '70-es, de még csak nem is a '60-as években dőlt el.
Az ötödik kerületben, a Március 15. téren kezdtük a sétát, ahol a 2-3. században egy római erődítmény, az úgynevezett Contra-Aquincum állt a pannóniai limes, azaz a birodalom védelmét szolgáló határvonal részeként. A birodalom bukása után a terület csak a 11-12. században kezdte összeszedni magát. A római erődítmény köveit ugyan széthordták építőkőnek, a vonalvezetése viszont még az 1900-as évek elejéig meghatározta Pest képét.
Az 1867-es kiegyezést követően az első világháborúig Magyarország erőteljes fejlődésnek indult. Ahogy több forrás is írja, az 1880-as években elkezdett kibontakozni a gyáripari termelés, dinamikusan fejlődött a kereskedelem, a hitelezés, a szolgáltatószektor, világszintű forradalom zajlott az építéstechnológiában, új építőanyagok – öntöttvas, üveg, hengerelt acél, beton –, épületszerkezetek és építéstechnológiák jelentek meg.
Az egyre modernebbé váló országban
a zegzugos, zsákutcákkal tömött, zsúfolt belváros egyszerűen kezdett cikivé válni,
ami ahhoz vezetett, hogy Pest történeti, középkori magja teljesen eltűnt – pedig ennek az alapjai még a Contra-Aquincumon nyugodtak. Közben az Erzsébet híd építésekor is komoly városrendezési problémákkal találták szemben magukat a tervezők, mint itt írják. Létesítését 1893-ban rendelték el, azonban a pesti oldalon akadályba ütköztek, így a hídépítés 1898-ig váratott magára: ahhoz, hogy a hidat összekössék a mai Kossuth Lajos utcával, választani kellett, hogy az 1842-ben felépült Városházát, vagy a Belvárosi plébániatemplomot bontsák el. Végül az előbbit választották.
A Városház teret is megszüntették, helyette 1917-re fölépült az új piarista rendház és gimnázium. A Belváros 1894-97 között folyó bontása során, teszik hozzá itt, száznegyven ház pusztult el, és teljes egészében eltűnt a történelmi Pestet jelentő városrész közepe: nemcsak a Városháznak kellett mennie, hanem a Rózsa, a Sebestyén és a Hal térnek is a környező utcákkal.
Mindössze egy maréknyi ház maradt,
amiket most tanúházaknak hívunk.
A római erődítmény köveiből egyébként, mint nemrég kiderült, még használtak fel ahhoz a templomhoz is, amit az erődítménykupacra emeltek, és amit ma Budapest-Belvárosi Nagyboldogasszony Főplébánia-templomként ismerünk. Ahogy Erő fogalmazott, a templom Pest teljes múltját meg tudja mutatni, megtalálhatók benne román, gótikus, reneszánszkori részletek is. A templom körül aztán megalakult a középkori város, aminek – mint írtuk – mára viszont csak a nyomait lehet szórványosan megtalálni.
Mindezek alapján azt is hihetnénk, hogy a pusztítás önkényesen zajlott, ahogy viszont a főépítész előadásából kiderült, amit nem pusztítottak el az 1838-as, 1867-es nagy árvizek (előbbi esetében a pesti 4254 ház több mint fele összedőlt), azt az 1900-as évek fordulóján
simán feláldoztak ingatlanfejlesztés címén a modernizáció oltárán
maguk a tulajdonosok. Mindez nemcsak azért okoz problémát, mert felbecsülhetetlen mennyiségű építészeti/épített emlék semmisült meg, hanem azért is, mert ahogy Erő megjegyezte, Budapestnek nem maradt klasszikus, tornyos városházával díszített főtere.
Ha valaki Krakkóban, Prágában, Lembergben azt mondja, találkozzunk a Fő téren – ami a polgári megjelenés tere volt –, magától értetődő, mire gondol az illető. Budapesten viszont ez korántsem olyan világos. Erre lehet megoldás, ha egyszer elkészül a Városháza park.
A tanúházakhoz visszatérve: az egyik ilyen a Március 15. tér sarkán álló Péterffy-palota, ami rögtön a magyarországi barokk építészet egyik fontos emléke, ugyanis
ez az egyetlen fennmaradt világi barokk épület Pesten.
A Péterffy-palotához hasonló tanúház a Váci utca és a Kígyó utca sarkán álló épület, ami évek óta üresen áll, amivel kapcsolatban Erőnek nincsenek jó érzései, mivel a legveszélyesebb egy épület szempontjából, ha hagyják fűtetlenül állni és dohosodni.
Erő itt felidézte a Haris köz kialakulásának történetét, ami jól példázza, milyen előszeretettel számolták fel a vállalkozók a régi Pest látképét. A Haris köz eredetileg fedett bazár volt, amit a névadó, egyébként görög származású Haris család bontott le, hogy jobban jövedelmezzen az ingatlanjuk. A bazárt felszámolták, bérházakat alakítottak ki, és megnyitották a közt. A közt, ami egyedülálló módon alápincézett, és ami, nem mellesleg, magánutca volt, és csak néhány évtizede a gyalogosoké.
Ugyanilyen tanúház a Reáltanoda utca sarkán álló két, palotának is beillő épület, a Szkalnitzky Antal tervezte Egyetemi Könyvtár és az Ybl Miklós tervezte Pesti Hazai Első Takarékpénztár székháza. Szkalnitzkyval kapcsolatban nem elhanyagolható, hogy a berlini Építészeti Akadémián az a Friedrich August Stüler volt a tanára, aki a neoreneszánsz leglelkesebb terjesztője volt. Részben Szkalnitzky munkája volt a Belvárosban a Magyar Királyi Főposta impozáns épülete is, a volt távírda, ami fölött egykor olyan sűrűn futhattak a telefonvezetékek, hogy elsötétíthették az utcát is.
A főépítész bízik benne: most, hogy ezt a szintén neoreneszánsz épületet felújították, talán a körülötte lévő épületek is kicsit erőre kapnak.
A sétából nem maradhatott ki a Főpolgármesteri Hivatal épülete sem, ami hol ispotályként, hol laktanyaként működött, és érintettük még a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán álló, egykori Horváth-házat, ahol a Landerer-nyomda működött, és aminek szomszédságában található Klösz György egykori műterme. Az 1844-ben született Klösz már a Városháza megbízásából járta a várost, és örökített meg mindent, amit akkoriban érdemesnek tartottak rá.
A Haris közt idéző
trükközéssel alakult ki a Henszlmann Imre utca is.
A város is jól járt, mert az alku részeként a Károlyiak úgynevezett homlokzatmegváltási díjat fizettek, miközben kiadhattak egy csomó új lakást. A család a környéken eladott egy palotát is, és mint azt Erő mesélte, akkoriban nem volt ritka, hogy az újsághirdetések között lehetett találkozni eladó kandallóval például.
A séta egyik érdekessége volt a 2017-ben felújított Veres Pálné utca 9-es száma. Az épületet Lechner Ödön tervezte, és a homlokzatán 6 magyar vezér látható, de hogy miért csak 6, arra már senki nem tudja a választ. „Hiába, Lechner is volt fiatal” – jegyezte meg Erő.
Az érdekességek között szerepelt még a Váci utca 55. műemlék épülete, ahol Schoch Frigyes, üzletember, az 1900-as évek budapesti polgára lakott. Vele kapcsolatban két dolgot is érdemes lehet tudni, az egyik, hogy a leszármazottjai a Nemzeti Múzeumnak adták a hagyatékát, ami között rengeteg, felbecsülhetetlen értékű fotó szerepelt az egykori Pestről, a Váci utcáról és a Gellérthegyről, ezeket Schoch úgynevezett sztereókamerával készítette; a másik pedig, hogy valamikor a fél Gellérthegyet a birtokában tudhatta.
Az iparmágnásnak a legenda szerint nagy vágya volt, hogy a hegyen megépíttessen egy reneszánsz villát, amit még a genovai utazásai során látott. Ennek a mementója a jellegzetes téglaszínű Schoch–Hegedüs-villa, amit eredetileg ikervillának szántak.
A séta végén a Március 15. tér, a Duna utca és Váci utca találkozásánál Erő megtorpant. Mint mondta, megérkeztünk,
csak nem tudjuk megmondani, pontosan hol is vagyunk.
A házak tábláit nézve tényleg lehetetlenség is egyértelműen kijelenteni, hol is állunk. „Teljes a kavarodás” – jegyezte meg a főépítész.
Annyit mindenesetre ki lehetett jelenteni, hogy a középkori Pest magjában bóklásztunk, csak hát, utcák eltűntek, ahol tér volt, oda ház került, és fordítva. A Duna felé mutatva magyarázta, hogy ott volt valamikor a Hal tér, ahol állítólag Liszt Ferenc is lakott, és amit a Fanda család tartott a kezében – ahogy az egész pesti halkereskedelmet is. Aztán a végén megkérdezte, kinek tetszik jobban a nagyvonalú, nagyléptékű, világvárosias városközpont a hatalmas palotákkal, amilyen a Klotild is, és ki szavazna a régi, zegzugos városközpontra. A vége egy egészséges döntetlen lett.
(Kiemelt kép: Kilátás a Gellérthegyről a Széchenyi Lánchíd és a Margitsziget felé. A felvétel 1878 körül készült / Forrás: Fortepan/Budapest Fővárosi Levéltár/Klösz György)