Egy hajszálon múlt, hogy nem egy olyan világban kell élnünk, ahol azt se tudjuk, ki volt Csontváry és mit alkotott – ezek a ragyogó festmények, egy zseni teljes életműve majdnem kocsiponyvaként végezte. De szerencsére nem így történt, úgyhogy most a Szépművészetiben csodálhatjuk meg a képeit, amikbe bizony bele-beleszédültünk…
Egy jogot végzett patikussegéd a Tátra aljából, aki egy sugallatnak engedve lett festő, de 20 évig csak készült a pályájára, majd másfél évtized alatt beutazta a világot, megfestette remekműveit, végül élete utolsó 10 évére letette az ecsetet, hogy szinte elfeledve haljon meg. Csontváry rendhagyó életútját és művészetét a Szépművészeti Múzeum, a Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum most egy közös kiállítással mutatja be.
Ami elsőre mellbevágó volt, hogy a kiállítás apropója Csontváry születésének 170. évfordulója – a képek alapján sokkal közelebbinek érezzük magunkhoz, sokkal modernebbnek. A másik nagyon furcsa élmény az volt, hogy ez azon kevés kiállítások egyike, amire magyarként nem lehet úgy elmenni, hogy szűz szemmel nézünk a képekre. Valamilyen előzetes tudásunk, vagy halvány emlékünk van a képekről – ha máshonnan nem, iskolai tankönyvek pixeles reprodukcióból. Ezért is olyan elképesztő élőben is látni őket: egyrészt milyen ragyogó színekkel készültek (azok a rózsaszínek, kékek és zöldek!!!), másrészt milyen gigantikusak a vásznak, mert ezekből a lapokon semmi nem érződött.
Maga a kiállítás nem nagy – 40 művet vonultat fel – de tekintve, hogy az életmű se több 125 képnél, egy átfogó gyűjtemény fogad minket a Ión-Pergamon Csarnokban. Csontváry képet talán soha nem adott el, viszont sok alkotását megsemmisítette, ha nem volt megelégedve a végeredménnyel, ráadásul hosszú életéből mindössze 16 évig festett, ezért is ez a viszonylag alacsony szám.
Az első gondolatunk az volt a képek láttán, hogy igen, sikerült megteremtenie azt a tökéletes, harmonikus világot a vásznain, amiben élni akarunk. Ezekben az alkonyatokban, teliholdas éjszakákban, a lángoló ég alatt és a kék tengerek, zubogó vízesések partján szeretnénk lenni mindörökre.
Az egyik nagy témája a természettel való összeolvadás volt, főleg korai tájképein, de önéletírásából tudjuk, hogy kisgyerekkora óra szenvedélyesen és aprólékosan megfigyelte a környezetét és a természetet: a kövek, növények, rovarok, madarak érdekelték. A felvidéki és közel keleti tájat képes a maga fenségességében visszaadni anélkül, hogy giccsbe fordulna a művészete.
A természet mellett Csontváry a fények bűvöletében is élt, képein is az érdekelte, hogy eltűnjön a vászon a szemlélő szeme elől, és maradjanak az árnyalatok, vibráló színek és fények, a Hold, Nap, egy gázlámpa vagy toronyóra számlapjának a fénye és az ablakokon kiszűrődő éjjeli fénypászmák.
A cédrusok kapcsán talán még rémlik az iskolai tananyag is, hogy a képeiben a szimbólumalkotó erő milyen erős volt, a megtépázott, méltóságteljes fa a legtökéletesebb önarcképe. Persze, ezt a tudás sokat hozzáad a képek befogadásához és megértéséhez, ám a kiállítás ügyesen egyensúlyoz a határon, hogy átadja a képek jobb megértéséhez szükséges információkat, ám azok ne nyomják el a szemlélőben a mű nyers hatását. Mert ezek a képek akkor is nagyon erős hatást váltanak ki, ha nem a napszíneket keressük benne, és semmit nem tudunk a festő filozofikus megközelítéséről semmit.
A nagy művek, mint a Nagy Tarpatak-völgye a Tátrában, A taorminai görög színház romjai és a Baalbek, valamint a Magányos cédrus elementáris erővel hatnak, de percekig álltunk a kisebb festményei – mint a Sétakocsikázás újholdnál Athénban vagy a Halászat Castellammaréban és a Tavasz Mosztárban – vásznai előtt is.
„Elérte hát, amit akart, amiért élt, amiért a Tátra aljáról Taorminába, onnan Libanonba űzetett”
– írja a festő monográfusa, Németh Lajos az 1963-as budapesti Csontváry-kiállítást méltatva. Mindig a nagy umbriai mesterrel, Raffaellóval akart versenyre kelni, és most, halála után száznégy évvel művei gyűjteményes kiállítását újra azok között a falak között mutatják be, ahol a nagy vetélytárs, Raffaello Esterházy Madonnáját is őrzik.
A kiállítás záróakkordja pedig megemlékezik Gerlóczy Gedeonról, a fiatal, jószemű építészről, akinek hála a képek megmenekültek. Ő fedezte fel a festő egykori, Bartók Béla úti műtermében járva, hogy a hatalmas vásznak, amiket kocsisok akartak ponyvának megvenni micsoda remekművek, és életét onnantól Csontváry életművének a megőrzésének szentelte.
A festményeket sokáig saját családi otthonában őrizte, még 1979-ben is Galamb utca 3. alatti lakásában a zongora fölött a Magányos cédrus, míg a könyvespolcok felett a Vihar a Hortobágyon, az ágy mögött pedig a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban függött.
A kiállítás Budapesten 2023. július 16.-án zár, innen augusztusban Pécsre utazik, az idén 50 éves Csontváry Múzeumba.