A fővárosi főtájépítész elképedve olvassa a különböző vérmérsékletű közösségi és politikai nyilatkozatokat, miután a klímaváltozás hatásai minden eddiginél jobban rúgták rá az ajtót a mezőgazdaságra, erdeinkre, települési zöldinfrastruktúránkra, kisvízfolyásainkra, tavainkra, városainkra, épített infrastruktúránkra, vízhálózatunkra, elektromos hálózatunkra.
Bardóczi Sándor szerint a magyar közbeszéd egyik legkárosabb, ha nem a legkárosabb jelensége, hogy „a politikusok elhiszik vagy inkább elhitetik: ilyen rendszereket azonnal meg lehet változtatni”, hogy a vízmegtartásra például azonnal, egy-két hónap alatt lehet terveket csinálni, és azokat rögtön meg is lehet valósítani.
A valóság ezzel szemben az, magyarázza, hogy az ilyen tervek megvalósítása, az engedélyek beszerzése, a tervezési és kivitelezési közbeszerzések lebonyolításai éveket vesznek igénybe. „Minden adminisztráció az előző adminisztráció előkészített terveit tudja megvalósítani.”
A főtájépítész szerint a gondolat például, hogy a folyók menti mélyfekvéses, belvizes területeket (mintegy másfél millió hektárt) ki kellene vonni az intenzív szántóföldi művelésből, és ökológiai kiegyenlítő felületeket, kaszálókat, legelőket, ártéri gyümölcsöst, vízjárta nádast, vizes élőhelyet, természetvédelmi területet kellene belőle csinálni, mert egyrészt gazdaságtalanul művelhetők, másrészt ezek lennének azok az ökológiai pufferek, amelyek a biológiai sokféleséget megőrzik, mellette pedig hűtenek, párologtatnak, talajt regenerálnak, szenet kötnek, közel 50 éves. Az agrártárca viszont, Bardóczi elmondása szerint még 10 éve is kinevette.
Az ország legjobb aranykorona értékű fekete csernozjom talajain mindeközben autógyárat és akkumulátor üzemeket sikerült fejleszteni, amik a rétegvizektől is meg fogják szabadítani a Hortobágy peremét.
Annak a gondolatnak, hogy a természetközeli erdeink nem fakitermelő helyek, hanem biodezervátumok, ahol nincs helye a tarvágásnak, közel 50 éve van hagyománya, aztán mégsem született belőle kormányzati cselekvés.
A települési zöld kritikus infrastruktúra megteremtésének és fenntartásának gondolata pedig a 30-as évekig nyúlik vissza. A közművek, az útépítés, a kerékpárutak, az építészeti beruházások, a villamos, troli, vasútépítések mégsem igyekeznek ezt tiszteletben tartani.
Bardóczi reagált arra is, hogy a gondolat, hogy a Dunát a magyar szakaszon is be kell vízlépcsőzni, újra elkezdett sok hívet szerezni. Ez viszont, mint magyarázza, csak iszonyatos beruházással, vitatható eredménnyel járna, ugyanis, miközben osztrák Duna szakaszon 100 kilométerként 42 métert lejt a Duna medre, a magyaron 7-8 métert. Holott mederszűkítő művekkel máshogy is lehetne a Dunát duzzasztani, ám a gondolatnak ma nincs többsége a vízügyi ágazatban.
A másik legkárosabb jelenség pedig, folytatja Bardóczi, a rezsicsökkentés nevű politikai termék, ami egyrészt elhiteti, hogy „pazarolhatunk, mert korlátlanul van víz és áram, sőt olyan iparágaknak nyithatunk kaput az európai piacra, amelyek víz és energiaigényesek”, másrészt pedig lehetővé teszi, hogy kibújjunk a piaci folyamatok hatásai alól, és ne kelljen megfizetni a karbantartás, fejlesztés költségeit.
Most, hogy hőhullámok, hőkupolák sújtják a felperzselt tájat, és nincs nagyon víz, és kiderült, hogy Paks nem tud működni a klímaforgatókönyvekben régóta nagy valószínűséggel bekövetkező dunai kisvizekben, valamint a jövő árnyékát jelentő fiatal fák öntözése is kérdésessé vált, Bardóczi reméli, hogy nem kérdés, hogy a folyamatosan nyírt, ápolt, és hatalmas vízpazarlással fenntartott pázsitnak vagy a műfűnek nincs létjoga, és hogy a fák locsolása fontosabb, mint a medencefeltöltés, kocsimosás vagy a haragoszöld monokultúrás pázsit, mert ha nincsenek fák, akkor árnyék sincs, és abba emberek fognak belehalni.
A főtájépítész egy másik posztjában arra is kitér, hogy a szürkevíz addig jó növények öntözésére, amíg nincsennek benne vegyszermaradványok vagy só. Mint magyarázta, több agy követőtáborral rendelkező véleményvezérnél látta, hogy alternatív vízzel való öntözési praktikákat osztanak meg. Csakhogy minden, ami fertőtlenít vagy lúgos, az kinyírja a növényekkel szimbiózisban élő talajlakó mikrobákat is, „így lesz a jószándékból nagyobb baj, mint ami már így is van”. „Szóval lehet gyűjteni mosószer, szappan, só, medencetisztító nélküli szürkevizet, kondenzvizet locsolásra, de csak olyat.”
A főtájépítész szerint mindezek mellett is a legrémületesebb az, hány és hány évtizedet és mennyi energiát pazaroltunk klímatagadásra, és hogy érdemi cselekvésre emiatt mennyire nincs már nagyon időnk. A jó tervek ugyan lehet, megszületnek évek, a megvalósítás pedig megtörténik évtizedek alatt, a fejben átállás viszont emberöltő. „Úgy tűnik, katasztrófák kellenek ahhoz, hogy elkezdjünk másképpen gondolkodni… Van is tehát min gondolkodni és változtatni, de ez nem fog menni azonnal.”
Az (új ablakban nyílik meg)Egyenes Beszédben a főtéjépítész azt is hangsúlyozta, hogy amióta a Fővárosnak dolgozik, pontosan az ilyen helyzetekre készítjük fel a várost, a sokat szidott méhlegelők, az új tipusú ültetések, a szivacsváros program, a betonfeltörések, a vizes élőhely rehabilitációk, az erdőtelepítéseink, az önkéntes vízadás program mind azt a célt szolgálják, hogy mi is, a zöldfelületeink is alkalmazkodni tudjanak a klímaváltozási szélsőségekhez, s tompitsák a csapásokat, amiket kapunk.