Standfotók, werk képek, eltűnt némafilmek nyomai és egy megmentett archívum: a Mai Manó Ház kiállítása, a Felvétel! – Pillanatok a 125 éves magyar film történetéből a Nemzeti Filmintézet fotóarchívumára építve nemcsak a történelmet idézi fel, hanem azt is megmutatja, milyen törékeny és mégis makacsul túlélő kulturális örökség a magyar mozgókép.
A magyar film a 125. születésnapját egy olyan időszakban ünnepli, amikor szinte forr körülötte a levegő: a rendszerváltozás nyomán létrejött a Filmreform kezdeményezés, megszületett a szakmai kritikákat és elképzeléseket összesítő White Paper, amelyet az Eurocine-n elnevezésű filmszakmai rendezvényen páratlan filmes összefogás keretében adtak át Nagy Ervinnek. A kultúráért felelős államtitkár egyik első feladatának tekinti a magyar film helyzetének rendezését: a letéti számla, az adókedvezmény nyomán nálunk forgató Netflix-sorozatok, a demokratikus döntéshozatal mellett intézményi kérdések is felmerülnek. Kihez tartoznak majd a Filmintézet filmgyártás finanszírozásán túli jelenlegi feladatai? Kihez fognak tartozni a filmek, filmképek, a magyar mozgóképes kultúra gondozása?
A Magyar Nemzeti Filmarchívum jelenleg a Nemzeti Filmintézet alá tartozik, és ebben a minőségében került az intézményhez az, a magyar film történetét megörökítő fotógyűjtemény, amelyet B. Müller Magda még 1989-ben, a rendszerváltás idején mentett ki a Mafilm kötelékéből, és hányatott sors után először az Országos Széchenyi Könyvtárban kapott helyet. Ebből is látszik, hogy a látszólag evidens kérdésekre is adhatók meghökkentő válaszok, de a magyar film már megszokta, ugyanis bőven nem ez az első „rendszerváltása”.
125 év alatt túl kellett élnie a némafilmes gyűjtemény pusztulását, amelynek során az értékes celluloidszalagok a műanyaggyártás alapanyagaként megsemmisültek, elszenvedte a világháborús bombázásokat, az ország megcsonkítása miatt “külföldön” rekedő erdélyi filmgyártás elvesztését, a politikai propagandát és az üldöztetés miatti mellőzést.
A magyar film reziliens, annyi mindent túlélt, hogy túl fogja élni ezt a földrengést is.
De éppen ebből a szempontból is szimbolikus ez a mintegy 250 ezer negatívból álló gyűjtemény és az a fotóarchívum, amely a Mai Manóban rendezett kiállítás alapját adja. A magyar nemzeti kulturális örökség megőrzése, fenntartása és hosszú távú stratégia mentén történő életben tartása nem intézményeken vagy politikai szereplőkön múlik, hanem szakmai alapokon nyugvó, gyakran heroikus egyéni elköteleződéseken. Ezen múlt az elmúlt 16 évben és ezen múlik ma is.
A (új ablakban nyílik meg)Mai Manó kiállításának egyik szépsége, hogy mindezt nem hallgatja el: ebben az alapanyaghoz mérten szűk térben 100 fotón is meg tud jelenni a magyar film történetének vitathatatlanul ünneplésre érdemes íve, a magyar filmekről készült standfotókon és werkfotókon keresztül. Az első magyar film, amiből fotót láthatunk, az az 1901-es A táncz, amelynek forgatásán már dolgozott ún. állófényképész: a kamerában futó filmmel párhuzamosan üveglemezre rögzitette az egyes beállitásokat és kissé tágabb képkivágásban a forgatás körülményeit is, azaz elkészitette az első magyar stand- és werkfotókat. Az utolsó magyar film, amelyről werkfotót láthatunk a tárlaton, az a 2024-es Hogyan tudnék élni nélküled?, a jelenlegi legnézettebb magyar film.
A kiállításon a Filmarchívum és a Mai Manó közösen dolgozott: a kettős szervezés a kiállításon is nyomot hagy: a felső szint két kisebb teremben mutatja be az 1945 előtti és utáni magyar filmet, ennek különösen az 1945 előtti időszakban van történeti jelentősége, hiszen a magyar némafilm-állomány jelentős része lappang, így az előbb említett A táncz sem maradt fenn; de a rendelkezésre álló 70–80 standfotó alapján alkothatunk képet olyan színészeinkről, mint Blaha Lujza, Fedák Sári, Varsányi Irén vagy Hegedűs Gyula. A két terem közti szűk folyosón a képeket elkészítő fotósokat ábrázoló felvételeket láthatunk, a Marton Ferenc vezette Mafilm fotóosztályról, rajta olyan legendás filmes fotósokkal, mint Inkey Tibor, Inkey Alice, a már említett B. Müller Magda vagy Markovics Ferenc.
A földszinten kiállított képekhez a Mai Manó a közönségének segítségét kérte, és szavazás útján választotta ki azokat a magyar filmeket, amelyeknek jelenet-, stand-, werk- és vitrinfotóit mutatja be jóval levegősebb szervezésben. A kiállítási anyagot a filmek szerint tagolták, ami minimum meglepő a Magyar Fotográfusok Házában, én szívesebben láttam volna fotósok szerinti felosztást, de szólnak érvek amellett is, hogy népszerű magyar filmeken keresztül hozzuk közelebb a standfotók világát a kiállításlátogatókhoz. Olyan népszerű magyar filmek képeit ismerhetjük meg a kiállításon, mint a Körhinta (standfotós: Schandl Teréz), a Szerelem (standfotós: Markovics Ferenc), az Egri csillagok (standfotós: Inkey Tibor), A tanú (standfotós: Domokos Sándor) az Egészséges erotika (standfotós: Gáspár Miklós), az Égigérő fű és a Pogány madonna (standfotós mindkettőben: Inkey Alice).
A standfotó mint műfaj önmagában ellentmondásra épül: a fotósnak úgy kell jelen lennie egy hosszú hónapokon át zajló filmforgatás minden fontos pillanatnál, hogy közben észrevétlennek kell maradnia. Nem zavarhatja a forgatást, nem irányíthatja a színészeket, így kell megtalália azt az egyetlen töredékmásodpercet, ami fotóra érdemes lehet.
A kiállítás legnagyobb erénye, hogy ezt a ritkán látható szakmát állítja a középpontba, amelynek megítélése máig nem egyértelmű: önálló művészeti ágként vagy inkább alkalmazott művészetként tekintünk rá.
A Mai Manó kiállítása szerint ezek a fotósok nem pusztán dokumentálnak: képeik önálló vizuális állítások. Egy jól komponált standfotó nem csupán illusztráció, hanem értelmezés. Ahogy Markovics Ferenc fogalmazott: egy jó képben az egész film benne lehet – azonosítható belőle a hangulat, a képi világ és az átütő erő. Képes arra, hogy egy film feszültségét vagy érzelmi ívét egyetlen képbe sűrítse. A werkfotók ezzel szemben a kulisszák mögé vezetnek: megmutatják azt a világot, amely a vásznon nem látható – a várakozó stábtagokat, a félkész díszleteket, a koncentráló színészeket. Ezek a képek a filmkészítés fizikai és szellemi folyamatát is láthatóvá teszik, egyszerre láthatjuk a szerepet és a szerepből kilépő színészt, a jelenetet és annak létrejöttét.
Talán ez a kiállítás legfontosabb felismerése is:
a magyar film története nem kizárólag filmekből áll, hanem azokból az emberekből is, akik a kamera kívül, láthatalan munkájukkal dolgoznak benne.
Miattuk lesz a magyar filmnek 126. és még nagyon sokadik születésnapja is. A Mai Manó kiállítása tulajdonképpen figyelmeztetés is: a kulturális örökség fennmaradása sosem magától értetődő. Embereken múlik, akiknek az éleslátása felismeri, hogy mit kell tenni a magyar film érdekében.
Mai Manó Ház: (új ablakban nyílik meg)Felvétel! – Pillanatok a 125 éves magyar film történetéből
A kiállítás megtekinthető: 2026. május 29. – augusztus 23.
Kiemelt kép: Inkey Alice: Égigérő fű, 1979 © Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum