„A Péchyt én póriasítottam Pécsire"

„Amikor zenét tanultam, mindig másodhegedűs szerettem volna lenni, sohasem prím, ott nem hallani tisztán a teljes harmóniát. Én pedig szabályos szabálytalanság – játék – és harmónia nélkül nem tudok élni” –  nyilatkozta sikereinek csúcsán Pécsi Sándor, aki az 1970-es években a legnépszerűbb és legfoglalkoztatottabb magyar színészek közé tartozott. 

Péchy Sándor 1922. március 18-án született Sajósszentpéteren, apja üveggyári munkás volt, de támogatta fia tovább tanulás a sárospataki református gimnázium. Voltaképp itt döntötte el, hogy mindenáron színész lesz. Noha voltak már rendezői és színpadi tapasztalatai, 1946-ban elutazott Budapestre, jelentkezett Várkonyi Zoltán Művész Színházába – így lett fővárosi színművész- 1948-ban szerződtette a Madách Színház, 1972. november 4-én bekövetkezett haláláig volt a társulat tagja.

A legjobb karakterszerepeket kapta, 1951-től évente több filmben is szerepelt, a hatvanas évektől tv-játékokban is.

„A Pécsi családi név. De nem cs-vel, hanem ch-val írják. A Péchyt én póriasítottam Pécsire – közismert álszerénységem okából… Különben családunk Eperjes környékéről, Pécsújfalu községből származik… A kassai Miklós-börtönben találtam is egy körözvényt, Emerich Péchy aláírással. Ez az ősöm valami Habsburg-párti pernahajder kapitány lehetett" – mondotta.

 

A Kritika című a szintén oly népszerű pályatárs, Márkus László írta meg Pécsi Sándor nekrológját:

„Mindig nyugtatott és nevettetett: „Nem kell felizgatnod magad semmin és senkin, az emberek nem rosszak” — és legyintett egyet. Ezt hallom azóta, hogy nincs többé. A „halál” szót vele kapcsolatban nem tudom használni, mert egyszerűen nem illik hozzá. Vidám szeméhez, orrához, szájához, egész lényéhez és lobbanó temperamentumához. Emlékeimben kutatok utána és rájövök,hogy főiskolás korom óta játszottam vele – bár kihagyással, amit vidéken töltöttem. Csak derűs dolgok jutnak eszembe róla, és most, hogy elment, jövök rá, hogy az egyetlen ember volt eddigi pályámon, akivel soha nem vesztem össze, még csak nem is vitatkoztunk soha. Pedig, hogy féltem eleinte Tőle, mikor a Madách Színházhoz kerültem. Azt mondták nekem, hogy a színpadon nagyon szigorú és nem ismer tréfát. Aztán a legjobb partnerek lettünk. (...) Kezemen egy gyűrű, amit Tőle kaptam. Féltve őrzött köveiből választhattam egyet magamnak, hogy ugyanolyan gyűrűm lehessen, mint az övé. Nagyon boldog voltam, hiszen azért kaptam, mert tetszett neki, ahogy próbáltam a szerepemet. Elismerésül adta, emléknek – nem is olyan régen. Ez a gyűrű a kezemen ad erőt ahhoz, hogy soha ne felejtsem el, amit tanultam Tőle: emberséget, jóságot, végtelen színpadszeretetet és – ami a legnagyobb – mások küzdelmének, munkájának megbecsülését és tiszteletét, Így tűnik el a múlt idő az ő személyével kapcsolatban. Így tud egy színész, egy nagy komédiás továbbra is velünk maradni — egy életen át, nemzedékeken keresztül. Én nem búcsúztam el!"