A Nemzeti Múzeumban látható Attilából hiányzik a nemzeti érzés. Mesehős, félisten, mozisztár. A legkevésbé magyar uralkodó. De épp ettől lesz nagyon izgalmas. Szubjektív ajánlónk következik.
Azoknak, akik a 2. világháború előtt voltak gyerekek, már az elemi iskolában meg kellett tanulniuk, hogy a magyarok ősei a hunok, uralkodójukat, Attilát pedig Árpáddal, Szent Istvánnal, IV. Bélával, Mátyás királlyal kell egy napon említeni.
Van. Nincs
„És amikor tanítóink arról meséltek, hogy a hunok halhatatlan vezére hármas koporsóban, valahol szűkebb pátriánkban nyugszik, csillogó szemekkel hallgattuk az Attila király haláláról, folyómederbe vagy halomsírba temettetéséről szóló legendákat. Mindannyian szerettük a történelmet, érdekelt bennünket a népvándorlások kora, a hunok története, a magyarok bejövetele, a honfoglalás s a későbbi századok históriája…” – olvashatjuk egy 1981-es visszaemlékezésben (Néhány megjegyzés Radnai Mikes „A dombegyházi Attila-hagyomány új megvilágításban” című művéhez; Békési Élet 1981/3.), egy kicsit irigyelhetjük, ugyanakkor sajnálhatjuk is azokat a gyerekeket, akik történelemórán a fantáziák birodalmában csatangolhattak, ahol minden ugyanígy igaz lehet, mint az ellenkezője is.
A fenti idézet a nyolcvanas évek elejéről származik, és nem véletlenül választottuk. Ha ugyanis mellé tesszük azt a felszólamlást, amely 1982-ben jelent meg egy diákoknak készült, Attilát megidéző (amatőr) zenés-irodalmi műsor kapcsán, talán közelebb kerülhetünk egy olyan forráshoz, amely a többi sokkal együtt táplálja azt a hatalmas folyamot amelyet magyar megosztottságnak nevezhetünk „… a gyerekek tájékozatlansága valóban nehezen menthető, a tényszerűség kedvéért azonban — és nem őket védendő! — nézzük, mit ír Attiláról a történelemkönyvük! Huszonhetedik oldal, középen: »Róma sorsát végül a népvándorlás pecsételte meg. A hunok elől nyugatra özönlő germánok benyomultak Itáliába s véget vetettek az egykor virágzó birodalomnak«. Attila nevét meg sem említi a könyv, a hunokat fél mondattal — a rómaiakkal összefüggésben” – írta az Ifjúsági Magazin szerzője – amit sokan hajlamosak valamiféle kommunista bosszúelemként értelmezni:
Kádár János radírral semmisítette 1600 évvel idősebb ellenlábasát.
Attila kapcsán kétféle történelemoktatás néz farkasszemet, ami nem is lenne baj, ha tudományos viták állnának a hátterében. Itt azonban épp a tudomány hiányzik, helyette ideológiák és (nemzeti) érzelmek mentén döntenek, és a történészeknek legfeljebb akkor osztanak lapot, ha eredményeik – általában kiragadott szövegrészletek formájában – az aktuális narratíva szolgálatába állíthatók. Az efféle „szolgálatok” azonban épp attól válnak a történelemhamisítás fontos alkatrészeivé, mert önmagukban hitelesek és érvényesek.
Múzeumi dilemma
Nem sok jót ígér, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Attila kiállítását mennyiségi alapon hirdetik: „13 ország 64 múzeumának 400 műtárgya idézi meg Attilát, a hunok királyát”. Különösen nem, ha ehhez hozzátesszük, hogy az illetékes miniszter, Hankó Balázs, a kiállítás megnyitóján azt javasolta, hogy „merüljünk el Attilának, Isten kardjának korában, amikor hatása alá vonta az akkor ismert világ egytizedét, és mindent megváltoztatott a történelemben”.
Ahogy Magyarország, a magyar nemzet, úgy Attila is híd Kelet és Nyugat között. Mi pedig mindannyian Attila unokái vagyunk.
– tette hozzá.
Azonban e két állítás között hatalmas szakadék tátong, és nemcsak azért, mert az első szikár tényközlés, a másik pedig felhabosított fantáziálás. Ha ugyanis abból indulunk ki, hogy egy magára valamit is adó történeti múzeumnak kötelessége, hogy tudományos alapon működjön, akkor ott a kitalációknak csakis akkor van helyük, ha kellő kritikával és távolságtartással kezelik. Vagyis a Nemzeti Múzeum nemzetközi presztízsét veszélyeztette volna, ha Hankó Balázs állításait próbálta volna tudományos alapon igazolni. Ehelyett olyan kiállítási koncepcióval állt elő, ami ugyan magában foglalja mindazon képtelenségeket és fantazmagóriákat is, amelyek az elmúlt évszázadokban felhalmozódtak, de nem válogat, és legfőképp nem akarja igaznak beállítani egyiket sem.
Miközben a Nemzeti Múzeum történetének talán legnagyobb múzeumi összefogással készült kiállítását sikerült tető alá hozni, e hatalmas anyag egyáltalán nem arról szól, hogy Attila dicsőségét hirdesse, arról meg különösen nem, hogy magyar őseredetet bizonyítsa.
Ahogy az ajánlóban is olvashatjuk. „A kiállítás az Attila személyét övező mítosz és a valóság kapcsolatát mutatja be a régészet, a történetírás, a művészetek, az antropológia, az archeogenetika és a kortárs reflexiók tükrében, egyúttal egyedülálló módon képez hidat a legendás hun vezér keleti és nyugati kultúrákban máig élő emlékezete között.” Ez azonban nem annak az igazolása, hogy Attila mint történelmi alak lett volna a híd, de még csak nem is a tettei, hanem hiányos ismeretek okán kialakult mítosz, amelynek alapján
európai és ázsiai népek alkottak egy már-már istenséggel felérő alakot.
De épp azért nem lehet egyértelmű istenkép, mivel valódi, megtörtént tetteket kell megítélni, ebben pedig földrajzi elhelyezkedés szerint hatalmas különbségek mutatkoznak.
Saját Attilák
A Nemzeti Múzeum ígéretéhez híven, 1600 év Attila-képét és Attila mítoszait eleveníti meg, mintegy 400 műkincs prezentálásával, a hun kortól napjainkig. Valóban rendkívüli műtárgyegyüttest láthatunk, még az sem nem túlzás, hogy világ legnagyobb múzeumainak legértékesebb hun kincseit. De ezek mellett ott sorakoznak a 20. századi műtárgyak is, képregény, kalandfilmek, rocklemezek, sőt az Attila márkájú kerti kisgép hirdetése... És ezek egyértelműen arra figyelmeztetik az régi kincsek látványától megrészegült látogatót, hogy az Attila-mítosz nyílt végű és befejezetlen.
És mindenki hozzáteheti a magáét.
A kiállítás látogatható Hétfő kivételével minden nap 10 és 18 óra között.
Jegyek itt érhetőek el.