Nemrég jelent meg egy hiánypótló könyv az irodájában dinoszauruszokat dugdosó parkőrről. Érdekessége, hogy egy valódi park létező gondnokáról, a Bástya park Feri bácsijáról szól. A könyvben az őrt a gyerekek egy mérges teknősbékának látják, akinek az élete tele van titkokkal, de a történet végére kiderül, hogy a valóság, a felnőttek világa kicsit sem misztikus. Vagy talán mégis?
Keresztkérdésekkel zaklattuk Feri bácsit, és miközben megpróbáltuk őt rajtakapni valami szigorú teknősbékaságon, a mesekönyv íróját, Czakó Zsófit is kikérdeztük gyerekekről és írásról, de még arra is jutott idő, hogy elmesélje nekünk, hogy hogyan viszonyul a civilek világához és Budapesthez. És persze végig próbáltuk megfejteni, hogy milyen is egy jó parkőr.
Besétáltunk a pár éve újjáépített, többszintes és multifunkciós Bástya parkba, ahol Feri bácsi már várt minket, kicsit lelkesen, kicsit zavarban, de teknőspáncél nélkül. Azonnal lerohantuk egy kifejtős kérdéssel.
Milyen egy jó parkőr, szigorú vagy barátságos? Határozott vagy kedves?
Barátságos! – vágja rá Feri bácsi – de volt már olyan, hogy rászóltam valakinek a gyerekére, de arra a szülő azt mondta, hogy miért szól maga rá az én gyerekemre, és akkor erre az a válaszom, hogy akkor miért nem maga szól rá? Mert itt a felelősség amúgy a szülőké, ki van téve a tábla. Kijön a család délután, az egyik gyerek balra, másik jobbra megy, harmadik amott játszik, negyedik meg felmegy a gyilokjáróra, ahova nem is mehetne 14 éven aluli. Az anyukája telefonozik, a gyerek meg csak sír fönt, mert elesett, és vérzik a lába. Szólok neki, hogy sír a gyerek, ő meg forgatja a fejét, azt se tudja, hol van.
Mennyi az átfedés az igazi Feri bácsival? A könyvbéli Feri bácsi elég sokáig egy szigorú valakinek tűnik.
Az a lényeg, hogy a gyerekeket szeresse az ember, anélkül nem lehet csinálni. Például tíz és dél között a Bástya ovisok jöhetnek csak ide. Előtte már integetnek az ablakból, és amikor megérkeznek, jönnek ide hozzám, hogy Feri bácsi! Feri bácsi!, körbe is ülnek, az óvó nénik meg nem győznek nekik szólni, hogy hagyjanak már békén. Egyébként nekem is két unokám van már, 8 és 11 évesek, és nekik is megvan a könyv. A picinek én olvastam el, még az iskolába is bevitte, és megmutatta, hogy ő itt a papám.
Régen is voltak csőszök, meg parkőrök, most meg térgondokok vannak, de a feladat mindig is ugyanaz volt: van a városban egy szeletke, ahol rendet kell tartani, figyelni arra, hogy ne tegyenek kárt semmiben és senkiben, mindezt kedvesen vagy legalábbis udvariasan.
Ez így is van. Volt egy új kolléga nyáron, ő a labdázókra, a krétázókra, mindenkire rászólt, pedig azt sem szabad, mert furcsa, amikor egy őr úgy viselkedik, mint egy katonatiszt, aki azt hiszi, hogy az övé az egész park. Az ember csak úgy szép nyugodtan elmondja, hogy mit lehet, mit nem lehet, meg hogyha már olyan a helyzet, akkor tessék kimenni. Néha úgy is van, hogy a kameráról látjuk azt, hogy egy 15 éves gyerek rajta áll a forgókapun és körözget. Ha meg jön valaki véletlenül egy babakocsival, az pont nekimegy. Az ember olyankor picikét azért mérges lesz – rögtön felmegyek és rájuk szólok, de abba is hagyják, hallgatnak az őrökre.
A felnőttekkel is gond van, vagy csak a gyerekekkel?
Felnőttekkel is, nyáron vannak beugrások, bejönnek a játszótérre, meg amikor meleg van, akkor a Károly kerti kolléga szerint a szökőkútból kell kiszedni az embereket.
Feri bácsi visszament dolgozni, Zsófi pedig leült a helyére, a legkevésbé sem titokzatos földalatti teremben, ahova a mínuszok elől menekültünk.
Nem nagyon van másik olyan könyv, amiben egy parkőr a főhős.
Lehet, hogy ha nem költöztem volna vidékre, akkor nem vettem volna észre, de amikor visszajöttünk három és fél év után egy ezer fős faluból, rögtön ide a belvárosba csöppentünk. Itt nem messze laktunk két évig, a Bástya park eleve lenyűgözött, és feltűnt a parkőrök jelenléte. A Károly-kertben is van egy ilyen nagyon szép kis őrbódé. Nagyon sokszor jönnek elő, mert igazából sok feladatuk van, és ez nekem nagyon figyelemfelkeltő volt, meglepő, hogy mit csinálnak ők ott. A parkőröknél van a kis bódénak a kulcsa, ahol a játékok vannak, a homokozó vödör, a kismotor, a dömper, és akkor bemegyünk a parkba és rögtön mondja az összes gyerek, hogy menjünk hátra a parkőrhöz és kérjük el. És ugye, ha úgy adod vissza, hogy mondjuk eltörted, akkor ott van felelősségre vonás is, és szerintem ez egy tök nehéz feladat az ő részükről. Szoktam velük beszélgetni, és tényleg, ha rászólnak valakire, aki mondjuk éppen égeti a leveleket, akkor azt nagyon nehéz úgy kezelnie, hogy végül ne úgy távozzon a szülő is, meg a gyerek is, hogy a parkőrre mérgesek.
Itthon annyira feszült most mindenki, hogy egyébként is nagy kihívás lehet úgy kommunikálni, hogy senki se robbanjon rá a másikra.
A parkőr személyiségétől függ, hogy mennyire robban, Feri bácsit még soha nem láttam robbanni. Van olyan parkőr, aki azt mondta, hogy ő helikoptervezető volt, és ő például nagyon szokott kiabálni, kicsit megkeseredett, meg minden baja van. Szóval nem azt mondom, hogy mindig a parkőrnek van igaza, de az biztos, hogy baromi nehéz ezeket a napi konfliktusokat kezelni. És ugye nem is csak a gyerekre kell figyelni, hanem sokszor a szülőre is, aki kiakadt, hogy a parkőr rászólt a gyerekre.
A főváros nemrég indított egy térgondnok programot, és érdekes belegondolni, hogy az a bácsi vagy néni mit is csinálnak valójában. Ahogy így olvasod a könyvet, vagy beszélsz velük, látni, hogy ez egy változatos és felelősségteljes dolog. Ezért is mondta Feri bácsi is, hogy itt muszáj szeretni az embereket, a növényeket, muszáj magadénak érezni ezt az egészet.
Van az a budapesti, aki leviszi a kutyáját és odakakil a kutyája és nem szedi fel, meg van az a budapesti, aki meg tényleg az egész környéket a magáénak érzi, és még a más kutyájának a kakiját is felszedi. Szóval igazából mindannyian valamennyire a saját környezetünk őrei vagyunk, fontos, hogy, mennyire vagyunk rá igényesek. Itt a Bástya parkban Feri bácsin éreztem, Laci bácsin is érzem a Károly kertben, meg Jenő bácsin a Honvédban, hogy ők úgy mennek ki, hogy az az ő birodalmuk. Jenő bácsi karácsonyfadíszeket is tett fel a Honvéd Parkban, hogy egy kicsit úgy érezzék az emberek, mintha hozzá mennének.
Szerinted ez a parkőr-világ ugyanolyan misztikus egy gyerek számára, mint a tűzoltó-kukás kocsi-buszvezető vonal?
Igen, a gyerekek szűrőjén keresztül ez nyilván tök érdekes, hogy persze, parkőrnek van ott a bácsi, de mit csinál egész nap? De most tényleg, hova megy? Mi az ott a kezében? Szóval nekem misztikus volt, és mivel nekem misztikus volt, szóltam a gyerekemnek, és ő is elkezdett figyelni a parkőrökre.
Az rögtön megvolt, hogy óvodások szemszögből írod meg a könyvet?
Igen, itt rohangáltak a parkban és én hallgatom őket. Azon kívül, hogy azt kiabálják egymásnak, hogy kaki és pisi, mert ezt most imádják, van itt egy ilyen elzárt rész, ami meg dinóföldnek számít, és hogyha valakinek oda bemegy a labdája, akkor fél bemenni. Sok külföldi jár ide játszani, és nagyon tetszett, hogy az egyik parkőr egyszer mondta, hogy hé, légy szíves sztop! Vannak oroszok, ukránok, spanyolok, és akkor még az is a szegény parkőr dolga, hogy elmagyarázza nekik, hogy nem szabad focizni, mert múltkor valaki kirúgta az üveget és betört az egész. Szóval olyan komikusnak tűnt ez az egész. A Pagony Kiadó pedig már többször szólt, hogy ha van ötletem, akkor keressem őket, és egy csomót elküldtem a nagyon türelmes szerkesztőmnek, Grancsa Gergelynek, és ezzel az ötlettel felhívott, hogy ez neki nagyon tetszik, hogy ez kedves. És aztán kiderült, hogy a kiadó főszerkesztőjének, Kovács Eszternek a gyerekei ide jártak a Bástya oviba, és ő is ismeri Feri bácsit. Feri bácsit mindenki ismeri.
Nem elvéve az írói érdemeidet, de úgy tűnik, hogy ez a könyv nemcsak hogy megírta magát, de meg is akart jelenni. Idáig nem ilyen típusú könyveket írtál, az előző kettő (Távoli rokonok, 2025 és Szívhang, 2023) témája kicsit sem könnyed. A Bástya park titka tekinthető egy tervezett kirándulásnak ezek után vagy az anyaság volt az egyértelmű ihlető erő?
Én szeretek felelősségteljes dolgozó anyukának lenni, de tök jó néha rácsodálkozni a gyermekvilágra is, és ezt élhetem ki ebben, meg a humoromat. A regényeimben kockázatot és konfliktusokat is vállalok a karakterépítésekkel, itt nem. Szóval igen, benne van az, hogy ez egy fellélegzés. A kiadó is mondta, hogy ha valaki ír és gyereke lesz, akkor előbb-utóbb óhatatlanul átkacsint a mesekönyvek felé, és ez így is lett. Benne volt az is, hogy azt gondoltam, hogy egy mesekönyvet sokkal könnyebb lesz megírni, de ez egyáltalán nem igaz. Például én nagyon szeretek hosszú, féloldalas mondatokat írni egy regényben vagy kisregényben, de ebben nem lehetett.
Ha a gyerekek száján keresztül beszélsz, akkor nem lehet.
Nem lehet, sokkal rövidebb terjedelemben kell egyszerre szellemesnek, érdekesnek lenni, és kell, hogy legyen valami csattanó a végén. Szóval tök nehéz, nem is sikerült az a terjedelem, amit terveztem, merthogy ez inkább egy kétestés könyv. Nehéz jó mesekönyvet írni.
Annyira nehéz, hogy nem is lesz folytatás?
Nem tudom, én elkezdtem dolgozni rajta, például a többi parkőrről, Jenő bácsiról és Laci bácsiról kiderült, hogy ők is dunabogdányiak, meg a Károlyi kerti Laci bácsi is dunabogdányi, és ez megihletett, hogy minden parkőr Dunabogdányból jár. Szóval valami titok mégiscsak van az őrök körül.
Van abban bármennyi arrogancia, hogy amikor írónő anyukák olvasnak mesekönyveket, és amikor azt érzik a nyolcadiknál is, hogy rossz irányba megy a történet vagy mást kellene mondania a karakternek, akkor eszükbe jut, hogy na, majd akkor én megmutatom?
Biztos egy csomóan vagyunk úgy, mikor mesekönyvet olvasunk, hogy az X-edik oldalnál valami eszedbe jut, és hozzámeséled, vagy valamit átugrasz, mert túl hosszúnak érzed – tehát máshogy csinálnád. Ilyen szinten ez nevezhető akár arroganciának is, igen, hogy én lehet, hogy tudok szellemesebbet. Vagy valami nagyon jónak és könnyednek tűnik, és az meg arra inspirál, hogy te is elengedheted ennyire a fantáziádat, és lehetsz te is ennyire gyerek.
Más téma. Az Utcajogász Egyesületnek voltál a nagykövete, a civil lét, a civilség személyesen fontos neked?
Az egy felkérés volt, aminek nagyon örültem, ilyenekre nem is igazán tudok nemet mondani. Az Utcajogász fantasztikus, igen, szívesen veszek részt ilyenben. Borsodban én egy nagyon összetartó faluban laktam, ott például nem volt hontalan az utcán, mert mindenkinek van valakije, akivel együtt járt iskolába és segít rajta, senkit nem hagynak az utcán. Abból jöttem vissza Budapestre, egy hétig volt furcsa a Ferenciek tere. Mindig zavarban vagyok, hogy hogy beszéljek arról a gyerekemnek, hogy szegény emberek az utcán fekszenek, és hogy én mit tehetek ez ellen. Hogy meg tudok-e állni mindenkinél, hogy kihívjam a mentőt, amikor -9 fok van. Ez nagy felelősség szerintem anyaként is, hogy erről hogy kommunikálsz a gyerekednek. És mivel általában sietünk valahonnan valahova, ezért én mondjuk szívesebben csatlakozom inkább egy civil szervezethez. Az, hogy az utcán tudjak jót tenni, az nekem eggyel nehezebb.
Vezetsz városi sétákat is, elmondod, hogy milyen kapcsolódásod van Budapesthez?
Rengeteg. Azt érzem, hogy ezek a séták mikrovilágok, a nagyvároson belüli kicsi falvak. Nagyon érdekes műfaj, azt szeretem benne, hogy összejövünk 25-en, és mind a 25 ember valahogy átkapcsol egy másfajta lelkiállapotba, és a végén tök jó csapat jön ki belőle. Olyan emberek, akik lehet, hogy utálnák egymást sorban állás közben, egész jó hangulatban tudnak sétálni. Én azért szeretem ezt a műfajt, merthogy állandóan történik valami, nagyon kell igazodni a városhoz. A Duna-parton van például a királylány, meg az a kutyás szobor. Művészileg nem tudom, hogy milyen színvonalon vannak, de a gyerekem imádja, a múltkor is csak ezért le kellett szállnunk a 2-es villamosról a Vigadónál, hogy a kutyát megsimogassa.
Amelyiknek a labda van a szájában?
Igen, és ott ült 20 percet az ölében, és 10 olasz nyugdíjas nézte, hogy mikor megyünk már el onnan. Amikor odébb mentünk, ők is odaálltak, mintha ők dobnák a labdát. Nagyon vicces volt. Szóval én a városon belül azokat a sztorikat szeretem, ami emberhez kapcsolódik, az, hogy utána odaáll a 70 éves olasz turista, és ő is dobni akarja a kutyának a labdát. Ezek az interakciók nagyon szórakoztatnak.
A beszélgetéseket szándékosan oda szerveztük, ahol a könyv szerint Feri bácsi a dinókat rejtegeti, de mire odaértünk, már nem láttunk semmi gyanúsat – nyilván volt ideje elrejteni őket. Mégis, azt javasoljuk mindenkinek, hogy fogadjon szót a parkőröknek meg a térgondnokoknak, mert sosem lehet tudni, hogy miben sántikálnak.
Czakó Zsófia: A Bástya park titka című könyv a Pagony kiadónál jelent meg, 2025-ben.
(Kimelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)