2026. február 14-én hajnalban, életének 89. évében elhunyt Maurer Dóra – közölte szombaton a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia, amelynek az elnöke volt.
„A 2010-es évekre egyértelművé vált: Maurer nem „kelet-európai különlegesség”, hanem a 20–21. századi vizuális gondolkodás egyik kulcsfigurája” – írták a gyászhírben, akaratlanul is kifejezve, hogy egy újabb ismeretlen világhírű művészünket veszítettük el. Nem úgy értve, hogy Maurer Dóra mellőzött, félreértett, el nem ismert lett volna. Épp ellenkezőleg, kitüntetett és vitathatatlanul nagy művészként tartották számon idehaza is; nemzetközi sikerei megvédték a szocializmus éveiben, bár 1967-től kezdve, miután házasságot kötöttek a Bécsben élő az 56-os emigráns építész-képzőművésszel, Gáyor Tiborral, a hatóságok gyanakodva figyelhették művészi megnyilvánulásait. Ugyanakkor nagyközönség előtt ismeretlen maradt, és a többség, ha úgy tetszik, a nép, vagyis a lakosság nem vette, miért is vette volna a fáradtságot, hogy próbálja megérteni az efféle művészetet. A mindenkori magyar közoktatást minősíti, hogy senki nem akadt, aki értesítette, útbaigazította volna őket, hogy itt valami egészen új képződik, amelynek hatása évtizedek múltán is érvényesül.
Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő-, majd képgrafika szakán végezte, diplomáját 1961-ben szerezte meg. Korai rézkarcsorozataival nemcsak idehaza, hanem külföldön is komoly sikereket aratott. Rézkarcai – köztük a Pompeji és Az este képei – már előrevetítették azt a fegyelmezett, mégis kísérletező gondolkodást, amely később az egész életművet meghatározta.
„Nem határoztam el, hogy grafikus leszek. Nem vagyok kifejezetten rézkarcoló, csak általában szeretem az anyagot. Invenciót kapok, ha önmagukat nehezebben adó anyagokkal (rézmetszet, olajfestés stb.) kell dolgoznom. A rajzot nem szeretem, a rajz steril az én szememben. Ha csak rajz. Ha keverem akvarellel, vagy akár színes ceruzával, már közelebb áll hozzám. Tussal például sohasem rajzolok. Legföljebb egyenesen a natúrából.”
(Maurer Dóránál – Frank János interjúja; Élet és Irodalom, 1967. július 8.)
A hatvanas évek végétől a mozgás, a nyomhagyás, az ismétlés és az átalakulás vált munkái központi kérdésévé. Nem egyetlen stílusban vagy technikában dolgozott: grafika, fotó, film, festészet és installáció egymásba nyíló lehetőségeiben gondolkodott – írják az Akadémia közleményében, de ugyancsak életmű része, hogy nemcsak alkotóként volt jelen: kiállításokat szervezett, fordított, írt, közösségeket épített. Tanárként generációk gondolkodására hatott, interdiszciplináris szemléletet képviselve a művészetben.
„Például a nyolcvanas évek elején volt a Szépművészeti Múzeumban fotó- és filmköröm. Voltak nagyon delikát részek: miként lehet a múzeumot kerülő gyerekeket becsalni a kiállítótermekbe. Titokban ki kellett valamilyen többalakos képet fürkészniük, és ezt egyetlen negatívra, több felvétellel megvalósítaniuk. Mondjuk ugyanaz a kislány alakítsa Salomét és Keresztelő Szent János levágott fejét. Ezekről készítettünk papírképeket, s ennek alapján kellett visszakeresniük az eredeti művet. Aki megtalálta, az állvánnyal, lámpákkal felvételeket készíthetett a múzeumban - baromi boldogan rohangáltak a kábelekkel. Az Iparművészeti Főiskolán vizuális, később audiovizuális kísérleti kurzusokat vezettem, amelyek nem dumából, hanem csinálásból álltak. A képzőművészetin a festőosztályom vezetését interdiszciplinárisan fogtam fel, és amíg tanítottam még az iparon, átvittem oda a festődiákokat. Bakos Gábor, Szegedy-Maszák Zoltán, Csörgő Attila vagy Kapitány András ott találkozott olyan technikai lehetőségekkel, amikhez azelőtt nem jutott hozzá”.
(Eleven és fesztült a szimmetria – Beszélgetés Dékei Krisztával; Magyar Narancs, 2008. december 16.)
A hatvanas évek végétől figyelme egyre inkább a mozgás, az eltolódás, az ismétlés és a rendszerek vizsgálata felé fordult, az Artportal életmű-összefoglalója ezt írja erről az időszakról: „A minimális mozgások folyamatainak megtervezett rögzítése igazán már az újabb eszköz, a film segítségével történt. ~ művészetében a helyváltoztatás, mint központi fogalom és gondolat folyamatosan jelen van, fotón és filmen egyaránt, s azt a hatást vizsgálja, amit két vagy több tárgy egymással kapcsolatba lépő, egymásra rétegződő mozgásrendszere kivált (Displacement-sorozat, 1972-
Maurer Dóra az alkotói attitűdjéről, gondolkodásmódjáról, 1976-ban, egy Beke Lászlóval folytatott beszélgetés során - amelynek szerkesztett változata a "régi" Mozgó Világ 1977/3. számban jelent meg - árult el részleteket:
Foglalkozni akarok valamivel – nem pedig egy valamit létrehozni. Ha ma csinálnám a régi fajta elrejtést, akkor azt szisztematikusan csinálnám. Összefüggéseket kell tudatosítani, azok nyelvtanát megteremteni.
Nem lehet kétségünk afelől, hogy e „nyelvtan-teremtésnek” Maurer Dóra az egyik legjelentősebb alakja volt. Ahogy ő mondta, „Ma nem a nagy fordulatok időszakát éljük – sok mindent újra kell kezdenünk, így a legegyszerűbbnek látszó jelenségek vizsgálatát is, azt azonban módszeresen. Ilyen „egyszerű” jelenség a grafika is, melyről már elfelejtettük, hogy nem más, mint nyomhagyás.”
Noha az ötven évvel ezelőttiekkel szemben ma egyértelműen a nagy fordulatok időszakát éljük, de Maurer Dóra akkori, ellenkező előjelű állítása ugyanúgy igaz. Sőt a legegyszerűbbnek látszó jelenségek módszeres vizsgálatát nemhogy sürgősen el kellene kezdeni, de a jelen állás szerint vesztésre álló világban egyéb dolgunk sem volna, Már csak azért is, mert most megint eggyel kevesebben lettek azok, akik számára e módszeres vizsgálat magától értetődő volt.
Lesújtva, egyúttal büszkén olvassuk e szomorú hírt, hiszen Maurer Nóra művei a világ legjelentősebb közgyűjteményeibe kerültek, és számos rangos intézmény rendezett számára kiállítást, és hogy „ennek szimbolikus csúcspontja volt a londoni Tate Modern nagyszabású retrospektív bemutatója 2019–2020-ban”.