Kenedi János publicista-szerkesztőt, a rendszerváltás előtti demokratikus ellenzék egyik vezető alakját, Budapest díszpolgárát január 30-án, pénteken kísérték utolsó útjára az Óbudai temetőben. A temetésén Karácsony Gergely, főpolgármester is beszédet mondott, amit az alábbiakban itt, az Énbudapestemen is megosztunk.
„(...) nem is hallják
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik
a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe:
Lehetséges Történelem.”
Petri György verse, a Bibó temetése, emlékeztet és figyelmeztet bennünket, hogy amikor Kenedi Jánostól búcsúzunk, gyászoljuk ezt is: a lehetséges történelmet. A mi lehetséges történelmünket. Bibó István és Göncz Árpád nyughelyének szomszédságában, Litván György, Vásárhelyi Miklós, Mécs Imre síremléke közelében, újra csak az a kérdés szorítja a torkot, amivel 47 éve Kenedi János kezdte itt a maga mondandóját, Bibó Istvántól búcsúzva, a kérdés, amit azóta is újra és újra föl kellett tennünk magunknak friss sírhantok mellett lehajtott fejjel: „sírba száll-e vele a demokratikus gondolkodó?”
Íme, most már Kenedi Jánosra is vonatkozik az ő nagy felütése: Jó lenne hinni abban a válaszban, ahogyan ő felelt erre: „Szórhatnak földet, göröngyöket, hengeríthetnek sziklát is annak hantjára, aki a legkövetkezetesebb képviselője volt, a demokratikus gondolkodást nem lehet föld alá kényszeríteni, mert éltetik mindazok az igények, amelyek az ő elhallgatása után is élnek".
Ki ez a fiú? – ezt kérdezték a napsütés és a májusi eső váltakozása miatt párolgó kabátok alól az emberek Bibó temetésén.
Ki ez a fiú, akit az ’56 utáni első nagy, spontán demonstráción több száz ember, köztük egy rakat titkosrendőr hallgatott, vagy hát hallgatott volna, ha lett volna hangosítás. Illyés Gyula mellett beszélt, és beszélt helyette is, merthogy az író valahogy elfelejtett Bibó István kapcsán ’56-ról szólni, Kenedi János bezzeg akkor sem, azután sem engedett '56-ból.
Ki ez a fiú?
„A pesti aszfalt apródja" – Kőszeg Ferenc emlékei szerint Perneczky Géza nevezte így, talán a Muskátli presszó asztalánál. Bence György említette, hogy „hihetetlen mennyiségű ismerőse és barátja van, pedig állandóan csak összevész”. Ott ült a legnagyobb szellemek között a pesti kávéházak piros kárpitos foteljeiben, próbálták folyton rajtakapni, hogy nem is olvasta mindazt, amiről olyan szenvedélyesen értekezik, de nem sikerült fülön csípni soha, mert hát olvasta mind, mindent, ami a magyar és külföldi irodalomban, zsurnalisztikában számottevő.
Ezt a tudást és érdeklődést kamatoztathatta is volna sok helyütt, de ő szalmaszálért a lelkiismeretről lemondani nem volt hajlandó. A pártállamba belesimult értelmiséggel folytatott örökös perlekedésében inkább szántszándékkal olyan cikkeket írt, amelyeket megjelentetni senkinek nem volt bátorsága. Írta is magáról: „számomra a kompromisszumnál hátborzongatóbb szó nem létezett. És csábosabb az ellentéténél, a meg nem alkuvásnál”.
Vas Istvánnal kérdezhetnénk: „naiv lett volna? Csak azért, mert komolyan vett néhány tételt, amit mi rég leírtunk… ő nyitott szemmel járta végig ezt a gyönyörű zsákutcát”. Még a szamizdat folyóirat készítését is ilyen zsákutcának hitte sokáig, az elvesztegetett években a politikai ambíciót hiányolta, és kérte számon mindenkin, mindazokon, akiket kivételes képességgel mozgatott ki saját körükből, hogy létrehozhassa azokat a találkozásokat, amelyek révén a formálódó demokratikus ellenzék tudatában méltó helyére kerülhetett 56 forradalmának tradíciója. Közvetítője, hírvivője volt annak, amiről Tamás Gáspár Miklós jegyzi meg egy helyütt:
Minden, amit az ellenzéknek nevezett kellemetlen kis galeri bátorsága és altruizmusa föl tudott ajánlani a hosszú szenvedésen keresztülment kelet-európai társadalmaknak – az a föloldozás.
Talán a föloldozás, igen, az lehetett neki Bibó István. Bibó, akit jelentős mértékben Kenedi Jánosnak köszönhet a magyar eszmetörténet, és egyáltalán: az ország, neki köszönhetem én is, hálám örök. Szóba hozta ebben a temetőben azt a legendás – és jelképes – írógépet, amin Bibó 1956. november 4-én parlamenti magányában pötyögött. Hozzám a töltőtolla jutott, éppen János által azzal írtam alá a főpolgármesteri eskümet. Miheztartás végett.
Bibó István nevét a későbbi demokratikus ellenzék tagjai körében Kenedi János mondta ki elsők között, rátalált ő már Bibóra évekkel előbb, amikor „huligán korában” a koalíciós idők folyóiratait olvasta. És bár a morális hajthatatlanság köti össze Kenedi Jánost Bibó Istvánnal a legszembetűnőbben, Jánost talán jobban izgatták Bibónak a „hamis helyzetben élő közösség” sorsával összefüggő gondolatai, azokban magára, magukra ismert. Ránk is talán.
Az izgatta, hogy mi lesz velünk, ha gyenge ebben a hazában a demokratikus késztetés, beérjük-e bármi mással, mint a demokratikus forradalom hagyományával?
Nos, barátaim! Beérjük? És ha eddig beértük, beérjük-e eztán is? Ha valamit, hát ezt a fullasztó kérdést biztosan ránk hagyta örökül Kenedi János. Bibóról mondta 47 éve, és mi róla mondjuk a sírjánál állva: „Életét arra tette fel, hogy a demokrácia alapelvei szerint közelítse a közösség és a szabadság ügyét.”
Idézzük fel hát újra, és egészítsük is ki a mester mellett a tanítvánnyal immár: „Nem folytatni a Bibó István által elkezdett – és tegyük hozzá, a Kenedi János által is bejárt – utat, megtorpanni a további demokratikus igények felkeltése és a létezők kielégítése előtt, hagyni, hogy a nemzet cselekvőkészsége elsikkadjon vagy tévutakra terelődjön, s mindez a politikai kultúra újabb torzulásaihoz vezessen, a demokratikus és szabad közösség jövője szempontjából éppoly halálos veszedelem, mint volt egykoron.
Vélt külső következményekre hivatkozva vagy eltagadva a valóságos demokratikus szükségleteket, úgy beállítani Bibó István – és megint tegyük hozzá, Kenedi János – törekvését, mintha az a társadalmi igények fölött járó naiv morálfilozófia volna, s nem eredendően reálpolitika, azzal a baljós eredménnyel jár, hogy a közösség tagjai elvesztik önbizalmukat, s reájuk a társadalom csak, mint meggyőződés nélküli alattvalókra számíthat.”
Kenedi Jánosnak volt meggyőződése, így aztán alattvalóvá se vált soha. Az volt a meggyőződése, hogy a politikai hatalom nem tőlünk független, hanem a mi beleegyezésünkön alapul, ezért az egyén szabadsága csak az önkormányzó közösségben érvényesülhet. Az volt a meggyőződése, hogy a politika középpontjában nem állhat más, mint az elvek, eszmények, értékek és hitek és azok erkölcsi megítélése.
Ennek jegyében perlekedett, vesződött és szervezkedett a zsarnokság szorításában, és ezt hiányolta a rendszerváltozás békés átmenetének üres, tehát hamisnak bizonyult pátoszából is. A vágyott rendszerváltás, ahogy ő mondta:
a legkülönfélébb homályosságok, öncsalások és képmutatások terepe lett, és ebben közrejátszott „az emberi méltóság egy alapvető felkelésének” elmaradása.
Reményteli kísérletet tett az SZDSZ létrehozásában, de a Parlamentbe nem ment, nem neki való terep, gondolta, pedig akkor még más volt a színvonal ott. János inkább a Nyilvánosság Klub egyik vezetője lett, és ott volt a Tudományos Dolgozók Demokratikus Szakszervezetének alapításánál, az 1956-os Intézet létrehozásánál, szinte az összes olyan kezdeményezésnél, amely a rendszerváltást az erkölcsös politika terepének tekintette.
Így küzdött a pártállami rendszer elnyomó apparátusának kutatójaként is az információs önrendelkezési jogért, hogy a diktatúra titkai ne legyenek a demokrácia titkai is. A Kis Állambiztonsági Olvasókönyv az önkényuralom működésének talán legfontosabb kordokumentuma. Mint oly sok küzdelme, ez sem volt hiábavaló, de sikeres mégsem lett. Nem rajta múlott.
Kenedi János 78 éven át, minden pillanatban azt a bizonyos „igazságéletet” élte, amiről Václav Havel írt, mintha esszéjének címét is róla adta volna: A hatalom nélküliek hatalma. Van-e ékesebb bizonyítéka világunk felfordulásának, mint hogy erre, az igazságéletre hivatkozott a minap a kanadai miniszterelnök Davosban.
Az igazságéletre, vagyis arra az igazi életre, amelyben az ember megleli önmagát, olyannak mutatja a valóságot, amilyen, és amelynek erkölcsi vetületét az adja, hogy példaértékű.
Ha van a diktatúrák elleni lázadás sikerének esélye, az az igazságéletet élőknek köszönhető, nekik, akik „fenntartották a politikai véleményalkotás folytonosságát, és akik a később létrejött kezdeményezést vagy mozgalmat a legmegfelelőbb pillanatban gazdagították eme önkifejezés elemével.” Ettől retteg minden tekintélyuralom, ebből ered az igazságéletet élők valódi, megdönthetetlen hatalma. Kenedi János igazságélete hatalmas élet. Bibó halálának 25. évfordulóján, ebbe a temetőbe visszatérve azt mondta, az 50. évfordulón már nem lesz itt.
Nagy kár, hogy már megint igaza lett. Amikor mi itt leszünk helyette is, mert itt leszünk, remélem, átjövünk majd hozzád, János, lesz mit mesélnünk arról, mi lett ebből a skizofréniába forduló zűrzavaros világból, benne a cserbenhagyásaival is magasztalt hazából. Hogy mi lett a most épp sokakban újraéledő reménnyel? Lett-e fordulat, és az csak félfordulat lett-e, vagy egész? A hajthatatlanokból lett-e több, vagy a megalkuvókból? Európában a közös álmaink lesznek-e erősebbek, avagy a nemzeti keretben létező rémálmok? Hogy válságban van-e még a liberális demokrácia? Van-e még egyáltalán? És igény van-e rá? Visszakerül-e az erkölcsi jóérzék túlsúlya a politikába? És vajon nyilvánosak lesznek-e végre az ügynökakták?
Felelhetünk akkor Szabó Zoltánnak is, hogy a haza, amit mi otthagytunk, végül eljött-e értünk.
És ha már Esterházy Pétertől tudjuk, hogy magyarnak lenni az a szürkemarha, Albert Flórián csípőre tett keze és Bibó írógépe, vajon melyik domborodik majd akkor, a marha-e, a csípőre tett kéz, avagy az a legendás és jelképes írógép?
Ki fog derülni, betartottuk-e, amit Bibó kapcsán kértél tőlünk, és ami nélküled megint csak nehezebb lesz most már: hogy akkor emlékezünk rá is, rád is méltóképpen, ha gondolkodunk.
Ha gondolkodunk arról, ahogy írtad: a „szilárd erkölcsi erőről …, amely nélkül a demokratikus közösség és az emberi szabadság ügye eggyé nem válhat”. Ha gondolkodunk a lehetséges történelmünkről.
Drága János!
Isten áldjon, köszönjük, hogy voltál, megtetted, ami tőled tellett, a többi már rajtunk múlik. És ha netán összefutnátok, add át hódolatunkat Bibónak, Göncznek és a többieknek.
Nyugodj békében.