Megnéztük Nemes Jeles László 1957-ben játszódó új filmjét, és ha részletes kritika helyett leülnénk beszélgetni a filmről, én ezeket a témákat hoznám fel. Napok óta dolgoznak bennem a látottak és hallottak, és a látványvilágtól kezdve a film mondandóján át a hangok hatásáig rengeteg izgalmas aspektusa van az Árvának.
Nem szeretek előzetes várakozásokkal vagy éppen előítéletekkel beülni egy filmre, de azért ezt elég nehéz letenni a terem bejáratánál, amikor egy Oscar-díjas magyar rendező filmjét vetítik. Viszont a premier előtti sajtóvetítéseknek megvan az az előnye, hogy ilyenkor az ember még nem olvasott kritikákat, nem hallott hosszas elemzéseket házibulikban és ebédszünetekben a filmről, így legalább ez nem befolyásolja a véleményét.
Az alaptudás, amivel beültem megnézni Nemes Jeles László Árva című filmjét mindössze annyi volt, hogy az 1956-os forradalom után játszódik, és a 12 éves Andort követjük, akinek az apja személye a központi kérdés az életében.
A film megtekintése óta a leggyakrabban azt kérdezik tőlem, hogy „na jó, de megéri beülni rá? Erre egyértelműen igen a válasz. A saját mércém szerint az a „nagybetűs", jó film, amelyről sokat gondolkodunk, beszélünk, vitatkozunk, akár évekig velünk marad, és nem csak pár óra kikapcsolódást jelent. Szóval a klasszikus filmkritika írása helyett, ha leülnénk beszélgetni a filmről, én ezeket a témákat hoznám fel (és házibulikban, ebédszünetekben ezt mondtam el a filmről minden ismerősömnek, aki hajlandó volt végighallgatni).
A látvány.
Baj-e, ha egy film annyira szép vizuálisan, hogy már-már elengedem a szereplőket és nem érdekel, mi lesz velük?
Vizuálisan annyira tökéletes alkotás az Árva – az analóg Kodak felvételekkel és a legapróbb részletekig kidolgozott set dizájnnal, a felvillanó korabeli Budapest részletekkel – hogy ebben a vizuális tobzódásban a szereplők csak egy elem. Ez egyszerre dicséri az operatőr, Erdélyi Mátyás, a látványtervező Ágh Márton és a jelmeztervező Flesch Andrea munkáját.
Budapest rajongóként nem tudok elmenni amellett, amikor a vászon feltűnnek a józsefvárosi utcák, a Gerevich Aladár Sportcsarnok, a Teleki téri zsinagóga, a poros grundok és a tujázás a villamos hátulján.
Nem fair hasonlítgatni, de harmadik nekirugaszkodásra is erre jutottam, szóval akkor marad a megállapítás a cikkben: A Nemes Jeles előző filmje, a Napszállta kapcsán a legtovább az maradt velem – hogy végre egy film, amely nosztalgia és szépelgés nélkül adja át az érzést, hogy milyen lehetett a Monarchia végnapjaiban Budapest. És az Árva kapcsán is ez ragadott meg legjobban – a tökéletes Budapest érzés, a zajokkal a grundokkal, a romokkal, a zörejekkel, beszédfoszlányokkal, fényekkel. Nemes Jeles és Erdélyi mintha ódát írna a városhoz.
Aztán persze napokkal később elkezdett kísérteni Barabás Bojtorján (Andor) Waskovics Andrea (Klára) és Grégory Gadebois (Berend) tekintete, a tökéletes casting és színészi játék eredményeként az is teljes filmélményt adott, amikor hosszú másodpercekig csak az arcuk rezdüléseit figyeljük közvetlen közelről.
Miről szól a film?
Az örök apa-fia történet? Film a diktatúra bőr alá kúszó embertelenségéről? Holokauszt-film, a továbbélők, túlélők története? ’56-os film?
Az apa kereséséről, a gyerekkor végéről, az ártatlanság elvesztéséről szól? De lehetett-e egyáltalán gyerekkora annak, aki a második világháború alatt született egy bújtatott zsidó nőtől, kiskorában árvaházban él, majd egy apa nélküli, elhallgatásokkal teli otthonba tér haza, átéli az 56-os forradalmat és az azt követő karhatalmi terrort. Hogy ebbe a töredezett, megnyugvást és békét csak pillanatokban adó világba robbanjon bele a nemkívánt apa fenyegető, hús-vér terrorja? Milyen erővel képes egy 12 éves gyerek meghatározni az identitását, egy eltűnt, ismeretlen apa neve erősebb tud maradni egy hatalmas, hús-vér hentes vasakaratánál is?
Vagy valójában egy ez is egy holokauszt-film, folytatva a Saul fia hagyományát? Mert ez az erő, a túlélők minden kimondhatatlan borzalma és ereje is benne van a kiépülő Kádár-rendszer vérben született hajnaláról. A kommunista diktatúrában is zsebre tett kipa, az elvett bolt és a karhatalmisták által feldúlt macesz leves… Hogy hiába a retró mázával leöntött gulyáskommunizmus mega legvidámabb barakk, nem szabad elfelejteni, hogy a forradalmat milyen kegyetlen megtorlások követték. Ez a csontig hatoló rettegés, a megalázkodás a túlélés érdekében, az őrület határán pincékbe bújva. A hatalom önkénye is mind-mind egy éles jelenetben felvillan, és konstans alapszorongásként ott van velünk.
A hangok.
Nemes Jeles korábbi filmjeiben is a látványvilággal teljesen egyenértékű volt a hangvilággal, és ez most sincs máshogy, a hangsávnak fontos dramaturgiai szerepe van. Nem csak az idegeinket pattanásig feszítő zenének kerülünk a hatása alá, hanem a hangok, zörejek, suttogások az explicit nem bemutatott és kimondott borzalmakat is képesek sejtetni, hála a hangmester Zányi Tamás mesteri munkájának. A film tudatosan ráébreszt arra, amit a mindennapi életben az agyunk már rutinszerűen kiszűr – hogy egyszerre mennyi külső inger és hanghatás ér minket, miközben a bensőnkben is ezernyi folyamat zajlik.
A szereplők be vannak zárva egy koordináta-rendszerbe, amelyből semerre nincs szabadulás, még a legdrasztikusabb lépésekkel sem, és hiába hangzik el az ígéret a pészah vacsorán, hogy a gyerekek azok, akik megláthatják az ígéret földjét, 1957. április 30-án, a vörös csillaggal fénylő óriáskerék tetején ez az ígéret földje – egyáltalán annak a létezése – beláthatatlan és elérhetetlen távolságban van.