"Én már el is felejtettem, milyen jó is az, ha mindenki kedves" - hosszú kihagyás után bebarangoltuk a Szigetet, hogy utánajárjunk, vajon vannak-e még jó koncertek a Szigeten és más-e bent lenni, mint idekinn, a rosszkedvű Magyarországon.
Hát, eljött ez a pillanat is: már én magam sem tudtam, miért megyek a Szigetre.
Az előadók többsége egyáltalán nem érdekelt, de még ez lett volna a legkisebb baj, hiszen, mint tudjuk, Szigetre amúgy sem a koncertek miatt megy az ember,
hanem hogy bandázzon.
Csakhogy az ismerőseim is elfogytak a fesztiválról. Mindennek ellenére kitaláltam, hogy belehallgatok a Caroline Polachekbe, mert láttam, hogy róla írtak valamit. Hogy mit, azt nem tudom, mert kattintani nem kattintottam a cikkbe, de mondjuk úgy, hogy észleltem, érzékeltem, hogy ő most fontos.
Aztán kitaláltam, hogy belehallgatok a Lorde-be is, mert szerettem két számát, a Magnetset és a Tennis Court remixét, és mert az Everybody Wants to Rule the World feldolgozása alapján úgy tűnt, ő gondol valamit a zenéről, van egyénisége, és szórakoztatóan, lehengerlően elő is tudja adni.
Hogy aztán mi lesz, azt nem tudtam. Adta magát, hogy a fiatalabb kori önmagam paródiájává válok, és az este hátralevő részében zsémbeskedek, hogy sokan vannak, alig lehet haladni, hogy hatalmas a por, alig lehet levegőt venni, és hogy minden elképesztően drága.
Arra készültem, már a jegy felvételénél moroghatok egy kiadósat, hogy húsz éve nem tudják megoldani, hogy ne kelljen órákat sorban állni, de az első tervem elbukott, ugyanis senki, tényleg
senki nem állt a pénztáraknál.
Ha kicsit mégis bosszankodhattam, az azért volt, mert direkt vettem egy sört a várakozáshoz, és most csak a felét bírtam meginni, a többit dobhattam ki. Igen, igen, igen, nem bírtam lehúzni egy doboz sört. Igen, tudom.
Alig 10-15 perce kóvályoghattam, amikor máris ketten írtak, hogy nemsokára kint lesznek, találkozzunk. Hát jó, akkor legyen, lehet mégis találkozom ismerősökkel is. Annyi baj legyen.
A Szigetet átalakították. Én tavaly nem voltam, előtte, ugye, járvány volt, szóval összesen 4-5 évet hagyhattam ki, és alig találtam olyan útvonalat, amit ismertem. A rövid bolyongás után végre meglett a Nagyszínpadhoz vezető út, amitől kicsit megint magabiztosabbnak éreztem magam. Fél hat felé járhatott, a Nagyszínpadon kezdődött a Polachek koncert.
Olyan is rég volt, hogy semmit, de tényleg a világon semmit nem tudok egy előadóról, ami azért egy kicsit izgalmat csempészett a dologba. Itt vagyok, Caroline Polachek,
tessék, győzzél meg.
Utólag kicsit bánom, hogy nem olvasgattam el az énekesnőről szóló cikkeket, mert akkor most mondhatnám, hogy izé, az albumokon hallható szenvedélyessége nem jött át. Vagy mondhatnám, hogy ami papíron olyan jól nézett ki, hogy mit tudom én, Kate Bush-t modernebb köntösben öltözteti, az élőben sajnos nem működött. A lényeg, hogy Polachekből néhány szám elég is volt.
Na, nem baj, Lorde majd kiköszörüli a csorbát, gondoltam, és megmutatja, hogy igenis lehet még jó koncertekkel találkozni a fesztiválon.
Az új-zélandi énekesnő aztán nem is vacakolt, a koncert elején rögtön elsütötte a legnagyobb slágereit, volt Royals, Solar Power, Magnets és Tennis Court is, az utóbbinak a végét ráadásul olyan jól megcsavarták, hogy
csak azt órákig tudtam volna hallgatni.
Arra aztán tök jól csatlakozott a Path.
A színpadképet nem gondolták túl, a zenészeket, már ha voltak egyáltalán, mintha egy dobost és egy dj-t láttam volna, például úgy eldugták, hogy csak a sziluettjeik tűntek fel időnként.
Az énekesnő is tök energikusan futkározott a színpadon, sokat nevetett, táncolt, ugrált, csak aztán a koncert második felére elfogytak a slágerek. Engem a balladákkal a világból ki lehet kergetni, és körülbelül 20-25 perc után érkezett is egy lassabb blokk.
Lorde egyébként egy hosszabb beszédben közben elmondta, hogy bár először van itt, rögtön szerelembe esett Magyarországgal. Mint kiderült, van Új-Zélandon egy magyar barátja, aki régóta noszogatta már, hogy nézze meg az országot, és most nagyon boldog, hogy itt lehet, és
hogy nem kellett csalódnia.
A fesztiválközeg ellenére Lorde igyekezett némi intimitást is csempészni a koncertjébe, egy hosszabb monológban megosztotta, hogy rettegett attól, hogy soha nem fogják önmagáért szeretni. Erre fölfűzve nem sokkal később aztán megfogalmazódott az üzenet is: maradj önmagad, és akkor az emberek szeretni fognak.
Ezután következett, mint írtam, a lassabb blokk, ami engem el is vesztett. Polachek is hiába jött vissza egy közös éneklésre.
A koncerteket én ezzel letudtam, következett a neheze, vajon annyi év után tud-e még valamit adni nekem a Sziget? Nem is csigáznék ezzel senkit: tud. A helyzet az, hogy a legkirályabb csak ezután következett. Mivel jobb ötletem nem volt, céltalanul kóvályogtam a fesztiválon. Ami régen, halál részegen kínszenvedés volt, most kisebb fajta megváltással ért fel.
A fesztivál ugyanis gyönyörű, és egymást érik rajta a kisebb produkciók, amitől egy kicsit élővé is válik. És a legfontosabb, bármilyen bugyután is hangzik:
itt tényleg mindenki kedves.
El is felejtettem, milyen ez, és milyen jó is ez.
Amikor az egyik helyen sorban álltam, és csak találomra megszólítottam a biztonsági őrt, hogy mennek a dolgok, ő is halál kedvesen válaszolt, és elmondta, milyen beosztásban dolgozik, és ha vége a műszaknak egy kicsit ő is kint marad fesztiválozni. Miután meglátta a staffos karszalagot, ő is érdeklődni kezdett, nálam mizu. Azzal azért nem akartam lelombozni, hogy én most hivatásból bolyongok.
Szóval az van, hogy Szigetre járni érdemes, mert bármilyen közhelyesen is hangzik, ki tud cibálni abból nyomasztó, fasizálódó Magyarországból, amilyen nyomasztóvá a politikusok tették.
Nem csoda, hogy a kormánypárti médiának szúrja a szemét, és egymásra licitálva okoskodnak arról, hogy az erőszakos nyugati genderlobbi bástyájáról van szó, amit azért emeltek, hogy elpusztítsák a hagyományos, konzervatív értékeket.
Emberek vízipisztolyozva kergetik egymást, nevetnek, táncolnak, jól érzik magukat, keresik a szerelmet, és örülnek, ha megtalálják, és tovább küzdenek és keresik, ha nem.
Ide barátkozni jönnek,
nem azért, hogy keseregjenek. Ha valakinek éppen szarul is megy dolga, itt nem azért van, hogy magát sajnáltassa, és a többieket hibáztassa, éppen ellenkezőleg, hogy támaszt és vigaszt és partnereket találjon, és kicsit nevethessen, ha úgy alakul, magán is.
Hiába képzeltem úgy, hogy végigzsémbelem az estét, végül akaratlanul is vigyorogva, már-már önfeledten vigyorogva jártam a fesztivált. Majdnem nevettem is.