Széchenyi életét képregénybe hímezték a reformkor asszonyai, a haza bölcsének díszes karosszéket ajándékoztak Zala megye hölgyei. 1848 szervezte közösségbe a magyar nőket: ennek csúcsterméke az MTA számára készült, eredetileg 12 méter hosszú, közösségi varrásban készült szőnyeg. Hogyan tudott ez az erő, ez a női szövetség magára figyelni? Hogyan lehet a kézimunka eszközeivel női témákat nyilvánosságra hozni? A Budapest Galéria új kiállítása erre keresi a választ.
Az 1848/49-es forradalmat és szabadságharcot felidézve hősök, csaták, győzelmek, és a fegyverletétel juthatnak eszünkbe, de a Budapest Galériában kiállított korabeli Közlönyt böngészve megakadhat a szemünk a női neveken, és a felajánlásokon is: ágyneműt, inget kínálnak tépésnek, sebkötözőnek. A szabadságért folyó harc hátterében ott van a gondoskodó hátország, ahol a a gyógyítás és a feltöltődés játssza a főszerepet: a nők vezetésével. Ahogyan a nemzetközi nőjogi mozgalmak alakulásában komoly szerepet játszott az első világháború, úgy volt hatással a nemzetállammá válás és 1848 a magyar nők politikai szerepvállalására. És ebben a folyamatban komoly szerepet kapott egy óriási, 12 méter hosszú szőnyeg is.
A férfi helyét senki sem firtatja a forradalomban – szól a Budapest Galéria új kiállításának címe, Szász Anna Lujza kurátor és Bicskei Éva gondolatkísérletében olyan szemlélettel meséli újra a történelmet, amelyben nem a győztesek és a vesztesek, az egyedi hősök a főszereplők, hanem a kapcsolódások, a közösségek, a gyógyulások – mindezt egy virágmintás szőnyegből kiindulva.
A Magyar Tudományos Akadémia székházát 1865-ben adták át, de mire felépült, a pénz elfogyott, így a belső terek díszitetlenek maradtak.
A korszak kiemelkedő nőalakja, Bohusné Szőgyén Antónia vezetésével és szervezésével 160, vagyoni, társadalmi helyzetét tekintve különböző nő, de zömében a szabadságharc özvegye vagy árvája dolgozott a 75x75 cm-es négyzetekből álló szőnyegen 1865 és 1867 között. Az ilyen és ehhez hasonló női kezdeményezések tartották életben a nemzeti mozgalmat a szabadságharc bukása után, ennek példája az a (kiállításon csak fotón látható) hímzett karosszék is, amit a Zala megyei hölgyek készítettek a passzív rezisztenciát képviselő Deák Ferencnek, és az a mikrotűs hímzéssel készült sorozat is, amely Széchenyi életét dolgozza fel megdöbbentő aprólékossággal.
A szőnyeg tehát a térfoglalás eszközeként jelent meg és szimbolikus jelentőséggel bírt: a nők így akartak belépni a tudományos és társadalmi nyilvánosság terébe, a nemzeti közösséghez tartozni.
A szőnyeg készítői ragaszkodtak hozzá, hogy a szőnyeg olyan helyre kerüljön, ahol a nagyközönség számára látható és hozzáférhető (így az Akadémiáról kimaradó, a szőnyeget készítő nők számára is), legyen nyilvános a nevük és az Akadémia közgyűlésén olvassák fel azokat. Bohusné a neveket el is küldte a testület számára, amit sajnos és természetesen sosem olvastak fel, a munkájukat az Akadémia tagsága sosem ismerte el az alkotók számára megfelelő módon, egy kisebb ülésen tettek eleget a kérésnek.
Az erőfeszítés, ami a szőnyeg megteremtésével járt, mégsem volt hasztalan, sőt erőforrássá tudott válni, hiszen a nők felismerték: képesek a szerveződésre és a kapcsolódásra. Az erejüket pedig innentől kezdve nem a patriarchátus dekorálásába fektették: a Bohusnéval is kapcsolatban álló Veres Pálné született Beniczky Hermint annyira felbosszantotta Madách Imre akadémiai székfoglaló beszéde, hogy kezdeményezésére létrejött az Országos Nőképző Egyesület, amelyből később a Veres Pálné Gimnázium lett.
A Budapest Galéria emeleti kiállítótere több mint százötven éves tartozást törleszt, amikor a szőnyeg terében felolvassa a szőnyeget alkotó nők névsorát: megrendítő élmény rászánni ezt a pár percet arra, hogy meghallgassuk a felsorolt nők nevét, úgy, ahogyan azt ők is szerették volna.
A kiállítás origója az MTA szőnyege, köré épülnek a történeti és kortárs tárgyak – kettő közülük hiányával mutat rá a kiállítás tematikájára. Egy gyapjúszálból horgolt női kézitáska például csak rajz formájában jelenik meg, az Aradi Ereklyemúzeum tulajdona, az eredeti táskát Varjassy Jakab készítette rabként a theresienstadti várbörtönben. A szabadságharc leverése után társadalmi igény volt a relikviák összegyűjtésére és a hősök kultuszának építésére, amelynek középpontja a vértanúk kivégzésének helyszíne, Arad lett. A „Szabadságharcos Emléktárgyak Országos Múzeuma” létrejött ugyan, egy ideig még önálló épülete is volt, de a Ceaușescu-diktatúra véget vetett a gyűjtemény hozzáférhetőségének.
A Fedex ügyetlensége miatt egy abortusztörténeteket mesélő szőnyeg is csak fotókon tud megjelenni a kiállításban, jelen állás szerint a 12 ezer dollár értékű szőnyeget a csomagküldő szolgálat elveszítette. Nicole LaRue és Marie Anderson 25 méter hosszú takarója 50 abortusz történetet mesélte el, így hívják fel a figyelmet arra, vannak olyan katolikusok is, akik másként gondolkodnak ebben a kérdésben. A készítők mögött álló szervezet, a Catholics for Choice attól tartott, hogy a takarót kísérő munkatársukat Trump szigorításai miatt esetleg nem fogják visszaengedni az Egyesült Államokba, ezért a személyes szállítás helyett – úgy tűnik végzetes következményekkel – a csomagküldő szolgálat mellett döntöttek.
Történeti fogalomként jelenik meg a zászlóanyaság is: ez azt jelentette, hogy a katonai alakulat számára zászlót készítő nő szimbolikus védnökséget vállalt a zászlóalj felett. A zászlóra kerülhettek jelszavak („Szebb jövendőt a hazának”) és a készítő neve is: Földváry Lajosné sz. Szita Aloyzia.
A szabadságharc leverése a zászlók számára is következményekkel járt: el kellett őket égetni vagy a cári seregek kobozták el, a szerencsének köszönhetően maradhattak fent a kiállításon is látható darabok.
Ezekre a történelmi zászlókra is reflektál a Szabó Eszter Ágnes képzőművész alakját őrző, a Képzőművészeti Egyetem közösségi alkotásában készült fekete emlékzászló. A zászló mint eszköz és a kézimunka, mint hordozó ugyanaz: de a téma már egy női képzőművész munkásságának megőrzése és feldolgozása. Hasonlóan nem történeti, hanem privát témát dolgoz fel Sophie Utikal Amikor a testem még a tiéd volt sorozata: a finom organza anyagra cérnával varrt képek az anyaságot és az azzal járó testi változásokat dolgozzák fel témaként.
A kiállítás terében több ellenállási történet is megjelenik: a 2020-2021-es belorusz tüntetésekhez Marina Naprushkina Madarak a néppel sorozata kapcsolódik: ő a festett szőnyegek belorusz hagyományát idézte fel, egy-egy sort festett rájuk azokból a népdalokból, amelyeket az utcai demonstrációkon skandáltak, így kapcsolva össze a népi hagyományt az utcai ellenállással. A mexikói zapatista felkelés emlékezetéből nőtt ki Caleb Duarte installációja, a Zapantera Negra címében a Fekete Párducok örökségére is utal, a két polgárjogi küzdelem és tiltakozás-sorozat emlékezetét olvassa össze egy művészeti alkotásba, így mutatva rá, hogy az ellenállások tanulhatnak egymástól, kölcsönözhetnek egymástól, hiszen nem versenyeznek egymással, hanem éppen ellenkezőleg, kapcsolódásukkal erősítik meg egymást. Az egymással való szolidaritás erőt ad.
A kiállítást a Magyar Női Alap ügyvezető igazgatója, Süvecz Emese nyitotta meg, beszédében idézve Lyka Károly művészettörténész 1910-es években írott, női kézimunkát degradáló tanulmányát. A Budapest Galéria kiállítása éppen arra bizonyíték, hogy a kézimunkának az esztétikán túl is juthat szerep, segítségével bemutatható a nők és a történelem, a nők és az ellenállás eddig talán kevésbé ismert viszonya.