A Magyar Nemzeti Galéria tárlatán a hetvenes években sikeres, majd elfeledett festő, Czimra Gyula életmű kiállítása látható. Erős a gyanúnk, hogy az ötvenes évek végén született munkáinak lelki háttere a hirtelen jött nagy-budapesti lokálpatriotizmus volt.
„Nem létezik olyan szentendrei hatás, amelyet egy elszánt művészettörténész-hallgató ki ne tudna mutatni Czimra Gyula életművében” – írta Rózsa Gyula 2010-ben , a Népszabadságban, a művész székesfehérvári kiállítása kapcsán, és ezzel voltaképpen azt a beszélgetést zárta le, amely az aktuális Nemzeti Galériában megrendezett Czimra-kiállítás első felének, a művész szentendrei korszakának kulcskérdése és dilemmája: mennyire tanúskodnak a nagy tehetségű festő képei egyéni látásmódról? Rózsa Gyula szerint nem eléggé, ám ha mégis, az felér egy robbanással.
És mégis! A kilencszázharmincas évek derekán Czimra néhány olyan képet fest, amelyet a legnagyobb szentendrei mesterekéi mellett kell mindig tudnunk.
Egy Szentendrei táj (…) azt a diadalmas, gyönyörködtető színezőt szabadítja fel, amelyet több helyi illetékességű művész is megörökölt az addigra kiátkozott aktivizmustól. És amelyet Czimra hitelessé, egyénivé tudott tenni egy késői, anakronisztikus korban. A kövezet izzósárga lávája elönti, fel is emésztené az egész terecskét, uralmának azonban határt szab, hogy az ég teljesen zöld, feszítő, és zavartalan”.
Czimra Gyula legnagyobb sikereit kései műveivel érte el. Miután az 1950-es évektől szentendrei ihletettsége alábbhagyott, festőállványával lakókörnyezete, Rákosmente felé fordult, és hétköznapi, utcai jeleneteket kezdett festeni. Végtelen egyszerűséggel, ám tűpontosan, csodás színekkel. Ugyanakkor zavarba ejtőek ezek a képek, elsőre a szocreált juttatják a eszünkbe – a témaválasztás miatt. De Czimránál nyoma sincs hamisításnak manipulációnak, idealizálásnak – a szocialista realizmus kelléktárából.
Rákosmente efféle megörökítése attól bizonyult jó választásnak, mert Czimra Gyula az újdonságokat festette, a régi dolgok már csak azért is hidegen hagyták, mert 1932 óta élt Rákoshegyen, úgyhogy volt ideje ráunni a falu nevezetességeire. De a művész Nagy-Budapest születése, 1950. január elseje óta megtapasztalhatott valódi változásokat is, azon túl, hogy elmondja magáról, hogy budapesti lakos.
Nem elképzelhetetlen, hogy Czimra a „nagy-budapesti identitást” próbálta megragadni, sőt megkockáztatjuk: ő volt az első olyan festő, akinek az ecsetét a „nagybudapestiség” vezette.
Bizonyíték lehet erre, hogy több képén is felbukkan az ötvenes évek utcaképet meghatározó pótkocsis autóbusz. E különös járműszerelvények 1958-tól közlekedtek Rákoskeresztúron és Csepelen, vagyis kizárólag a külvárosi utasok jártak vele. Czimra hihette azt, és lehetett rá büszke, hogy a legnagyobb buszokat a munkásosztály kapja. Honnan is tudhatta volna, hogy a pótkocsis buszok már 1954-ben felbukkantak Budapesten, és csak miután a belvárosi próbajáratok sorra csődöt mondtak – a kátyús utakon leszakadt a pótkocsi, a szűk ívek miatt nem lehetett rákanyarodni a merőleges utcára stb. – akkor találták ki, hogy e buszok a külvárosokban még használhatók. Ám ott is legfeljebb öt évig, a csuklóskorszak beköszöntéig jártak.