Czimra Gyula a 20. századi magyar festészet egyik sajátos, visszafogott, mégis különleges hangulatú alakja volt. Géplakatosból lett festőművész, hosszú kísérletezések árán.
Műszaki rajzolóként dolgozott a Ganz és Társánál, de tanult még ábrázoló geometriát és mértani szerkesztést is. Az Iparművészeti Iskola esti tanfolyama volt az első beismerése: érdekli a művészet. Az érdeklődésből azonban útkeresés lett: kísérletezett önarcképekkel, épületek térbeli ábrázolásával, fényekkel, technikákkal, még művészeti ágakkal is, a festészet mellett faragott faszobrokat is.
Még 40 évesen is kereste magát, beiratkozott textil szakra, ezekből a tanulmányokból az 50-es években szőnyegek születtek. Az 1924 és 1965 között készült művei hatalmas ívet jártak be a romantikus realizmustól a posztimpresszionizmuson át a letisztult, leegyszerűsített, zajmentes szobabelsőkig. Itt, a már-már elhagyatottnak tűnő terekben a leghétköznapibb tárgyak dominálnak, mondjuk egy szék.
Nem tartozott egyetlen irányzathoz sem, a saját útját járta, út közben pedig egyértelműen hatottak rá stílusok (pl: posztimpresszionizmus), francia mesterek (pl: Paul Gauguin), de legfőképpen utazásai és életterei: Párizs, Nagybánya, Szentendre és rákoshegyi háza. Ezek mind az útkeresés állomásaiként, egyfajta pihenőiként értelmezhetők, megállt, beszippantott annyit, amennyire szüksége volt, azt a saját képére formálta, aztán továbbállt, amikor más kezdte érdekelni. Ne felejtsük el, műszaki beállítottságú ember volt, biztosan folyton elemezte saját és mások stílusát, ha már nem elégítette ki, amit épp csinált, új utat választott.
Érdekes egymás mellé tenni a Szajnán átívelő hídról készült képeit, 1926-ban még a sötétebb tónusú párizsi hangulat jelenik meg egy szénrajzon, de egy Gauguin-kiállítás érdeklődését a színek használata felé irányította, így kerültek színek 1933-ban egy ugyanilyen hídra.
1934 után Rákoshegyen élt, ahol több mint három évtizedet töltött távol a kiállítótermektől. Ezekben az időkben egyre kevésbé mozdul ki, a világa arra zsugorodik, amit az ablakból és az erkélyről lát, de sokszor csak a konyhaajtó biztonságáig merészkedik. Ezek az enteriőr képek dominálnak élete utolsó, mind befelé fordulóbb, de depressziósnak nem mondható éveiben. Nem nőnek az árnyékok ebben az absztrakt világban, a vonalzóval húzott vonalak közé nem is férnek árnyékok. Sosem fértek.
A pointillizmus saját verzióját tette a vászonra: egyszerre a posztimpresszionista Van Gogh és a Gauguin világában találjuk magunkat, de neonosabb színrend jelzés is egyben: ez én vagyok, itt egy önarckép, most így nézek ki. Itt elidőzik egy kicsit, tájképek, csendéletek is születnek ebben a modorban.
Az 50-es években témái nem, de stílusa és színhasználata is változik, mint akinek az ecsetje egy nap felébredt és jelezte, elege lett a szálkázásból és a világító palettából. A színeket letekeri, bár a fekete-fehérig többé nem néz hátra. Pontosan húzott vonalaiból, precíz szerkesztett terek épülnek, letisztított formák, néhány használati tárgy révén ragadta meg az élet és a pillanat lényegi oldalát. Az 1950-es évek közepétől csendéletei és enteriőrképei szinte teljesen színtelenné és geometrikusan letisztulttá váltak – a „kevesebb több” elv szellemében. Egy szoba csendje, egy vagy több emberi arc, egy városi – többször budapesti – utcarészlet. Czimra előrántja idáig ugrásra készen lapuló műszaki rajzolói precizitását, a lehető legmesszebb vagyunk már a fekete-fehér álomképektől, ahol az épített környezetet félhomályban ábrázolva, halszemoptikán keresztül láttatja velünk. Ez már egy másik világ, ahol a geometria átvette az uralmat.
Rettentően sokoldalú, pásztázó figyelemmel élő festő volt, akinek művei alapján elmondható: egész életében annak a művésznek készült, akit végül nem ismertünk meg. Halálával nem lezárult művészi pályája, csupán megszakadt.
A kiállítás megtekinthető a Magyar Nemzeti Galériában 2025. szeptember 14-ig.