A Nemzeti Hauszmann Program következő „szenzációjának”, az egykori Honvéd Főparancsnokság vasbeton másolatának befejezését jövőre ígérik. Ám ha az építtetők a talmi ragyogás helyett a kifejezőerőt is fontosnak tartanák, már holnap befejezhetnék a munkát. Véleménycikk.
Sokáig tartana, mégis érdemes lenne összeszámolni, hogy az elmúlt tizenöt évben hány olyan beruházás valósult meg köz- és uniós pénzekből, amelyeket hivatalosan „kulturális fejlesztés” címkével láttak el, pedig valójában csak olcsó (ugyanakkor nagyon drága, általában túlárazott) látványosságoknak mondhatók. Vagy még annak sem. Sohasem látogatott látogatóközpontok, élményparkok, kiállítások sokasága jelzi, hogy
az illetékesek egy pillanatra sem gondoltak kulturális fejlesztésre, hacsak a pénzolvasás tudományát nem tekintjük kulturális teljesítménynek .
Ám e kalapba nem csak lombkoronasétányok, 40 centi magas kilátók, szánkópályák, nem létező erdei iskolák és játszóterek tartoznak, hanem azon projektek is, amelyeknek jól látható eredménye van. És ez a Budai Várban zajló munkálatok nagy részére is igaz. Például a Honvéd Főparancsnokságról már az építés megkezdése előtt tudható volt, hogy felbecsülhetetlen kárt okoznak általa – egyszerűen azért, mert az elmúlt 80 évben mindenki megszokhatta azt a pénzzel nem kiváltható adottságot, hogy a Dísz térnek valóban tere van, a Budavári Palotára való kilátással…
Nos, ennek most vége. Ahogy annak az elegáns és költségkímélő megoldásnak is, amely úgy idézte meg a Honvéd Főparancsnokság emlékét, hogy a Dísz tér is „tágas” maradt.
Sosem volt szenzáció
„A Várbazár után Buda újabb szégyenfoltja tűnt el. A Dísz téri épületet kulturális és turisztikai célokra, rendezvényekre használják majd. Az Orbán-kormány döntést hozott a felújításról, a mintegy 850 millió forintos költséget teljes egészében nemzeti forrásból fedezték, uniós pénz nélkül” – számolt be 2014. augusztus 8-án a Magyar Demokrata a Várnegyed hetven évig úgy hagyott torzójának felújításáról, amelyről csak kevesen tudták, hogy valaha többszintes, kupolás építmény volt – egyúttal fontos hivatal, az ún. Honvéd Főparancsnokság. Homlokzata a Dísz térre nézett, mögötte pedig a honvédelmi minisztérium épülete állt, jelentős területet elfoglalva a palota nyugati oldalából, és „leárnyékolva” az 1787–1924 között színházként működő Karmelita kolostort.
A minisztérium 1879-1881 között épült Kallina Mór tervei alapján, s 1889-1890-ban bővítették. A főparancsnokság csak 15 évvel később – ugyancsak Kallina tervei nyomán készült el. Két külön épületről volt tehát szó, amelyeket – egyes feltételezések szerint csak azután, hogy felépültek – „egységesítettek”. Kallina épületere a kortársak tisztes iparosmunkaként tekintettek, senki nem gondolta, hogy remekművekről van szó, építészeti bravúrról, a kreativitás és a fantázia tobzódásáról, ahogy katasztrofális baklövésnek sem tartották. A lépték viszont már a korabeli ítészeknek is szemet szúrt; Kallina robosztus épületei minden bizonnyal jól mutattak volna a Nagykörúton vagy Duna-parton, és nem a történelmi Várnegyedben, annak is a legkeskenyebb részén.
Kevesen tudják, hogy e nézet nemcsak a független kritikusok körében lett evidens, hanem főváros szintjén is: a Közmunkatanács már 1928-ban olyan szabályt hozott, amely maximum 15,5 méteres magasságot (két emeletet) engedélyezett a vári épülő házak esetében. „Hivatalos helyen elhatározták, hogy megmentik a budai Várban mindazt, ami szépség. A Vár minden barátja tudja, hogy későn határozták el” – írta 1941-ben Márai Sándor, akit csak azért idézünk, hogy lássék: nem csak szakma emelt kifogásokat a Várnegyed bizonyos építményeivel.
Négy nagy épület menthetetlenül agyonnyomta a Vár arányait Ezen már bajos segíteni
– írta Márai, és elsősorban a Dísz téri épületekre gondolt. Hogyan is sejthette volna, hogy efféle „segítséget” a történelem is tud nyújtani, különösen, ha a pokolból érkezik a megbízatás. 1945 februárjára a Budai Vár és környezete szétlőtt, felégetett törmelékhalmazzá vált, az épületek legtöbbje életveszélyes sebet kapott, az újjáépítést szinte nulláról kellett kezdeni. És ennek során egy sor vitatott vári épületet nem építették újjá, vagy ha mégis (mint például a Szentháromság téri pénzügyminisztériumot, de végeredményben a palota épületét is), akkor sokkal szerényebb alakban.
Történelmi helyreállítás helyett hatalmi téboly
Ebbe a sorba illeszkedett 2014-ben a Honvéd Főparancsnokság felújítása is, de a rekonstrukció indoklásában ekkor már megjelent egy meglehetősen vulgáris új elem: az, hogy az 1945 utáni teljes körű újjáépítés elmaradása, valamint az olykor valóban indokolatlan bontásoknak racionális alapja nem volt, igazából csak Horthy Miklós emlékének szimbolikus megsemmisítését szolgálták – a kommunisták így álltak bosszút.
Ezen állítás érvényessége, kizárólagossága számos sebből vérzik, kezdve attól, hogy a kommunistáknak akkora hatalmuk volt az ötvenes években, hogy bosszúból a szétlőtt Várnegyedet úgyis eltüntethették volna a hogy nyoma sem marad, és még csak vitatkozni sem lehetett volna velük, ha azzal jönnek, hogy ők csak eltakarították a romokat. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy az ország nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy megengedhettek volna egy ilyen, végeredményben öncélú, magas költségvetésű beruházást, különösen a minőségi munkák elvégzésére alkalmatlan hazai építőiparral.
A legfontosabb mégis az volt, hogy 1945-től egészen az ezredfordulóig, rezsimektől függetlenül, érvényesnek tekintették azt, hogy a Várnegyed olyan kulturális-idegenforgalmi központ, ahol a kormányzati vagy egyéb közhivataloknak nincs helye.
És a Budai Vár 1945 utáni történetének ez volt a legfontosabb eleme.
De ez már az első Orbán-kormány idején sérült azzal, hogy 2000-2002 között a Sándor-palotát miniszterelnöki rezidenciává alakították át, (majd 2003-ban köztársasági elnöki palotává, mivel az aktuális miniszterelnök, Medgyessy Péter nem költözött oda). Ellenben a Várbazár, illetve a 2014-ben augusztusában felújított „csonka” Honvéd Főparancsnokság átadása arra utalt, hogy a Budai Vár továbbra is kulturális helyszín marad. Pedig épp az ellenkezője történt: pár héttel a Honvéd Főparancsnokság átadása előtt jelent meg a 1377/2014. (VII. 10.) számú Kormányhatározat „a Nemzeti Hauszmann Terv (2014-2024) előkészítéséhez szükséges intézkedésekről”, amely annak az immár visszafordíthatatlan és kibeszéletlen folyamatnak lett az előjátéka, hogy „visszacsinálják” századfordulósra a Várnegyedet.
Ami 11 év alatt – szinte feltűnés nélkül – az egyik legnagyobb közpénzből megvalósuló építészeti projektté nőtte ki magát, bár teljes költségét még csak megsaccolni sem lehet.
A eszközöket illetően viszont egyértelmű volt, hogy valójában azon épületek vasbetonos lemásolása zajlik, amelyek megsemmisültek, esetleg megsemmisítettek az elmúlt nyolcvan évben, és amelyek – nem mellékesen – megegyeznek a Márai Sándor „halállistáján” szereplőkkel, nem beszélve arról, hogy Közmunkatanács is miattuk vezette be a 15,5 méteres szabályt.
Hogy soha többé ne fordulhasson elő efféle aránytévesztés.
Ehhez képest, majd' száz év múltán, azt írhatjuk, hogy legújabban a pénzügyminisztériumot adták át Szentháromság téren. Amelyről ezt írta Márai: „… sem arányaival, sem stílusával nem tud odailleszkedni a legszebb történelmi műemlékeink által díszített térségek, a Szentháromság-tér és a XI. Ince pápa tér közé. A Mátyás-templom nemes és időtlen szépsége, az I. kerületi elöljáróság tömör és méltóságos arányai, a régi pénzügyminisztérium klasszikus homlokzata mindez most már örökké szenvedni fog az ormótlan palotától”.
Nincsen olyan ember, aki az elmúlt nyolcvan évben komolyan gondolta volna, hogy valaha aktuálissá válhatnak az író sorai. Mégis azzá váltak, és szerény vigasz, hogy mostanában ilyen időket élünk, és meg kellene barátkoznunk azzal, hogy a modern és posztmodern után immár az abszurd vált mérvadóvá. Márai ugyanis az eredeti palotáról ír, amit meg most látunk, csak egy vasbeton másolat,
amelyre több mint 60 milliárd forintot költöttek, és ahová végül nem a Pénzügyminisztérium, hanem a Belügyminisztérium költözött (de nem fér el).
A valósággal való viaskodásnak is mondhatnánk, ami történt és történik, mivel a a Hauszmann Program eljárása (úgy kezdenek neki egy építkezésnek, hogy nem találják ki az épület funkcióját) valójában építészeti nonszensz, egyúttal a megtestesült öncélúság és felelőtlenség, amit még egy olyan gazdag ország sem engedhet magának, ahol a költségek csak másodlagosak. De a funkcióval kapcsolatos bizonytalanság általában elmondható a Hauszmann-program többi épülő vagy megépült létesítményéről is, nem beszélve arról, hogy ezek az objektumok akkor is csak értéktelen másolatok lennének, ha tudnák mire föl építik őket, és megtévesztésig hasonlítanának az eredetire. Nem beszélve arról, hogy egy l eladósodott ország pénzéből építették/építik ezeket – kivagyiságból, dacból „csak azért is”; szakmai és/vagy lakossági egyeztetések nélkül, az észérvek semmibe vételével.
Abban a városban, amit különben az építtető megpróbál tönkretenni, kivéreztetni csakis azért, mert lakói nem rá szavaztak.
Ennek fényében épülhet bármi, a Nemzeti Hauszmann Program e torz szemlélet emlékműve lesz, de egyúttal azt is szimbolizálja majd, hogy hogyan próbálta a magyar állam megnyomorítani saját fővárosát. Mindezt rendkívül plasztikusan szemlélteti jelen állapotában a Honvéd Főparancsnokság épülete – csillogó-villogó kupolájával, a félig kész homlokzatból kiálló ablakkeretekkel, illetve azzal az álszemérmességgel, hogy az épület nagy részét jelenleg rajzolt felülettel álcázzák.
Már csak azért is így kellene hagyni, mert tökéletesen kifejezi e felbecsülhetetlen károkat okozó ámokfutásnak a teljes képtelenségét.