Milyen egy olyan előadáson ülni, amiről tudod, hogy a témája – a statisztikák alapján – kivétel nélkül mindenkit érint a teremben valahogy? És jó eséllyel hazudunk is róla, hogy mennyire vagyunk érintettek a társadalmi tabuk és a szégyen miatt. A friss Staféta-közönségdíjas 1,5 ezrelék előadásán jártunk az ÖrkényKÖZben.
A kamaraszínházi térben egészen intim közelségben ülünk nem csak a nézőtársainkkal, de az előadás szereplőivel is. A nyitó színpadkép kicsit olyan volt, mintha egy AA beszélgetés kellős közepébe csöppentünk volna, és kéretlen vendégként nézhettünk volna a sötétből, ahogy a szereplők a lélek fenekére néznek.
De aztán gyorsan bevontak minket, nézőket is. Egyszerre volt rémisztő és felszabadító, hogy nem profi színészek ültek ott, hanem minden pillanatban érkeztetve volt, hogy ezek a szereplők valódi történetei, emlékek, tapasztalatok – a legmélyebb traumákról mélységekről volt szó, amit lehet, hogy a legjobb barátodról sem tudsz ilyen nyíltsággal, most meg nyolc idegen egészen odaenged magához, hogy nézz rám, nézz magadba, nem is vagyunk olyan különbözőek.
És valóban, egy csepp feszengés sem volt a közönségben és ítélet sem, valójában az volt a mágikus az előadásban, hogy tarthatott volna 5-6 órán keresztül is – belőlem legalábbis azt hozta elő, hogy beszélni szerettem volna én is, odaülni közéjük a fénybe és elmondani a saját történetem.
És hogy miről szólt a 1,5 ezrelék, ha ebből az elnyúló bevezetőből nem derült volna ki?
Természetesen az alkoholról. Az első randik lájtos borozgatásától a kétségbeesett magányos ájulásig ivásokig, alkoholista szülők, párok története, toxikus kapcsolatok és társfüggések nyúlós szövevénye borral tompítva. Férfi, nő, idős, fiatal, családos, egyedülálló, egyetemista, művész, diplomás, szakember, sportkommentátor – senki sincs „biztonságban”.
Majdnem egy évtizede, 2016-ban Magyarország világelső volt az alkoholizmusban a WHO statisztikái alapján, ekkor 21 százalékos érintettséggel volt listavezető, azaz a lakosság ötöde volt alkoholista. A KSH-nál 2019-es adatok voltak a legfrissebbek, amiket megtaláltam, az sem túl szívderítő, ha valaki a részletes adatokat szeretné átnézni, itt megteheti.
És ahogy az előadás is bemutatja, az ivás, az alkoholizmus nem elszigetelt probléma, amivel csak az egyén küzd, hanem társat, gyereket, szülőket, barátokat is ránt magával. Bemutatja azt a rombolást, amit véghez visz, amikor a gyerek rettegve várja, a szülő milyen állapotban ér haza hozzá, milyen az, amikor hirtelen neki kell a felelősségteljes felnőtté válnia a kapcsolatban, hogyan oldódik fel a szeretett másik fél személyisége az egymást követő poharakban, hogyan torzul az énkép, ahogy a szorongást kortyonként oldjuk fel magunkban.
Biztos, hogy az előadás sokáig el fog kísérni, a történeteket kirajzolták élesen, ragyogóan azt a vörös vonalat, amit a mindennapokban könnyű elmosni, eltapicskolni. Pár órára mindenkit meginvitáltak a személyes poklába, viszont nagy erénye a 1,5 ezreléknek, hogy nem kifacsarva és összetörve dob ki a színházból, hanem reményt is ad. Nem csak a függőség, de a gyógyulás útjait és lehetőségeit is megmutatja, és talán a legeslegfontosabb üzenete, hogy minden látszat ellenére, nem vagy egyedül, van segítség, csak kicsit keresni kell.
A 1,5 ezrelék, ahogy már korábban is írtuk, nem profi színészek által előadott darab, az alkotófolyamatának vezetői, Kabdebon Dominik rendező és színházpedagógus, Milovits Hanna színházpedagógus, Kovács Adél pszichológus és a filmes Haragonics Sára civilekkel járják körül, mit is jelent az ő saját életünkben az alkohol. Ezért a műfaji megjelölése is részvételi színház, ez egy közösen létrehozott mű, amelyben másképpen nehezen vagy egyáltalán nem látható történetek kerülhetnek felszínre.
Mi hivatalosan az utolsó előadást láttuk, ahol a szereplőknek már volt bizonyos rutinja, de meséltek az első alkalmakról, amik számukra is nagyon megrázóak voltak. Mivel a 1,5 ezrelék június 11-én elnyerte a Staféta közönségdíját, reméljük valamilyen formában lesz folytatása az előadásnak.