Mi megteremtettük a technológiát, a technológia pedig újrateremt minket – de vajon tetszik, amit látunk? Kiállítást láttunk a valóságról és az abba beszüremlő párhuzamos univerzumokról.
A könyvnyomtatás után a televíziónál, majd az internetnél is mind azt jósolták, hogy azok végleg eltörlik a Gutenberg-galaxist és felülírnak mindent, amit korábban a média alappilléreinek gondoltunk. A mesterséges intelligencia viszont egyelőre csak körbeszaglássza a kérdést, időnként csuklóztatja, hogy mennyit bír, de most még csak gúnyolódik rajtunk. Az út legelején járunk, és ezt jobban tudja, mint mi.
Vajon az MI csak egy újabb médium lesz a megannyi másik mellett?
Abban a világban, amit legnagyobb részt a social médián keresztül fogadunk be, a még ezt is torzítani képes MI egy olyan valóságot teremt, aminek a hitelessége megkérdőjelezhető, hiszen magának a valóságnak roncsolja el a valóságtartalmát, de ezt egyre kevésbé vesszük észre.
A kiállítás ígérete az, hogy
a falakon valós és digitálisan létrehozott arcok váltakoznak, elmosva a határt a valódi és a mesterséges világok között,
a helyszínen körülnézve azonban máshol is meg lehet húzni ezeket a vonalakat: az ismerős arcok sugározta nyugalom mellett az ismeretlentől való félelem mindannyiunkban mélyebb nyomokat hagy. Az új, torz világunk kihívásaival nap mint nap találkozunk, éppen ezért a kiállításnak a mesterséges identitás szekciója marasztal a legtovább, azok a képek, ahol a művész összedolgozik az MI-vel, haszálják, kihasználják egymást, tabukat, safe zone-okat megkerülve.
A fotózástól sokáig azért tartottak, hogy majd a festészet kárára tud csak fejlődni, most pedig a fotózást mint önkifejezést, mint művészeti ágat, mint közvetítő médiumot féltjük – ebben a pillanatban úgy tűnik, nem hiába. Tombor Zoltán, az egyik kiállító a folyamat egy sokkal korábbi fázisában vesztette el a lelkesedését, a Palvin Barbaráról készített képének MI-rekonstruálása mellett arról ír, hogy már
a digitális kép is műanyag, hatékony utánzata annak, amit eredendően fotográfiának hívtunk.
A kiábrándultságnak azonban itt még nincs vége, kreatív művészek kezében a fényképezés nem a szépség felé torzítja a valóságot, nem ráncsimitó filtereket használnak, hanem pont a valóságunk még ki nem nyitott kapuihoz adnak kulcsot, és nem mindig fog tetszeni, amit látunk.
A digitális korban ennél könnyebben még nem lehetett adatot lopni, hamisítani, megváltoztatni, külön izgalmas, hogy adatnak minősülnek a rólunk készült képek csakúgy, mint az MI-vel generált galéria az ‘56-os forradalomról, Koncz Olivér ötlete nyomán vagy a leghétköznapibb emberekről, mondjuk egy mosogatógépben turkáló férfiről készült szoborról készült polaroid, Kolozsi Bea sorozatából.
A szembesítés
Egy másik izgalmas rétege a kiállítás mesterséges intelligenciával átitatott részének, hogy mintegy mellékhatásként az új eszköz egy váratlan tulajdonságát is felfedte előttünk: képes elénk görbe tükröt tartani.
Természeténél fogva az MI hozott anyagból dolgozik, vagyis egyelőre az általunk eddig létrehozott információval táplálkozik, következésképpen az általa teremtett világ kötelezően a miénk elfajzott változata kell legyen. Erre nagyon jó példa Buzássy Honóra megfigyelése azzal kapcsolatban, hogy nem csak mi emberek, de a képgeneráló programok is a sztereotípiáinkat használva működnek: a szegény és a gazdag gyereket – külső személyleírás nélkül is – automatikusan két különböző etnikumú személynek mutatja a program, az érzékenyítés még nem az alapbeállítás része.
Ligeti Bálint Home című fotósorozatával 2040-be is bekukkanthatunk, ahol egyedülálló nőknek esélyük sincs kulturált körülmények között élni, ellepték a környezetüket a csúszómászók a klímaváltozás következményeként. Persze egy ilyen sorozat mást üzen egy egyedülálló nőnek a saját jövőjéről, mint egy klímaszorongó herpetológusnak. Fantasztikus fotókról van szó, amik az eredeti ötletek mellett az azok szolgálatába állított technológia miatt is érdekesek, de főleg, tengernyi kérdést vetnek fel és vitát generálhatnak. Jó lenne, ha így lenne.
Az út legelején járunk
Talán érdemes lesz majd visszanézni ezekre a munkákra 10, 20 és 50 év múlva, hogy lássuk (vagy ne lássuk), hogy mennyire naivan közelítettük meg a kérdést, mennyire túl- vagy alábecsültük azt, hogy milyen hatással lesz az életünkre, a művészetre, a fotóművészetre az MI.
A kölcsönhatás a szó szoros értelmében már most is létezik, valóság és a digitális leképezése kölcsönösen hatnak egymásra minden egyes belájkolt képpel, és nem is biztos, hogy érdemes sok időt tölteni a választóvonalak keresgélésével, hiszen azok folyamatosan mozgásban vannak vagy már évek óta nem is léteznek.
A kiállítás 2025. 06. 23-ig várja látogatóit.