Több évtizeden keresztül volt családok százezreinek a programja a Majális előtti araszolás a Felvonulási téren. Ön miért ment el?
Senkinek nincsenek rossz emlékei a köznyelvben csak “a felvonulás”-nak nevezett, Május 1-én rendszeresített tömegrendezvényről, talán ennek köszönhetően volt és maradt az emberek életének része az ‘40-es évektől a ‘80-as évek végéig. Sőt, a forgatókönyv is viszonylag változatlan maradt az esemény közel 50 éves története alatt, csak apró, szükségszerű változások történtek.
A kezdeti időszakban a Hősök tere várta a tömeget, a tribünök szélén már jóval kilenc óra előtt megjelentek a meghívottak: a budapesti üzemek, vállalatok, gyárak, hivatalok és intézmények kiváló munkásai, középen, a főemelvényről pedig a Párt vezetői, a minisztertanács, az Elnöki Tanács tagjai, a Szovjetunió szakszervezeteinek küldöttsége és a baráti államok diplomáciai testületeinek képviselői tekintették meg a felvonulást.
Kezdődik!
Ezt onnan lehetett tudni, hogy gongszóra úttörők százai futottak keresztül a Dózsa György úton, hogy vidám szóval, friss virággal köszöntsék a tribünökön helyet foglaló vendégeket. A gyalog felvonulók előtt elmaradhatatlan katonai parádé mutatta az ország és az összefogás erejét: a gyalogosan felvonuló alakulatok után a gépesített díszezred parancsnoki kocsija gördült a térre, utánuk motoros felderítők, gépkocsizó lövészszázadok katonái, páncéltörő ágyúk, majd a légvédelmi géppuskások következtek, utánuk az ejtőernyősök gépkocsijai haladtak el, légvédelmi tüzérek tisztelegtek a tribün felé, majd páncélosok zárták a sort, erősorrendben.
A békésebb munkástömegek csak ezután következtek: egymás után haladtak el az üzemek, gyárak, hivatalok dolgozói, a kerületek lakói, a csoportok vezetői táblákkal, transzparensekkel, üzenetekkel jelezték, hogy hol és mit dolgoznak, kit üdvözölnek a munka ünnepén. Az őket követő menet élén érdemrendes fiatalok haladtak, akik kiváló tanulmányi eredményükkel érdemelték ki, hogy külön csoportot alkothassanak. Valakik békegalambokat engedtek szabadon a dísztribün előtt. A következő sorokban népviseletbe öltözött dolgozók, és tanuló ifjak haladtak karonfogva, majd a Budapesten tanuló, külföldi diákok, színes csoportja vonult fel a tribün előtt, különböző neveket skandálva. A vonuló látványosságra összegyűlt százezres tömeg felől hosszan zúgott a taps, forró lelkesedés – korabeli újságok szóhasználatával élve persze – fogadta a hazánkban tanuló kubai fiatalok képviselőit, vonultak csoportok Ghánából, Csehszlovákiából, Albániából, de a feljegyzések szólnak finn, svéd, angol vendégekről is, sokan népviseletbe öltöztek és országuk zászlaját lobogtatták vagy saját néptáncaikkal szórakoztatták a tömeget.
Ne felejtsük el, egy átlagos magyar család tagjainak nagyjából ez volt az egyetlen alkalom, amikor afro frizurát, tradicionális vietnámi öltözéket vagy iraki néptáncot láttak – valódi kuriózum és érdekesség volt csupán nézőként is részt venni a Május 1-i ünnepségen.
Órákig tartott egy ilyen vonulás, a tribünön pedig a mindenkinek kijáró integetés, sokszor számláltak 250 ezer megjelentet. A ‘70-es évektől a rendezők arra törekedtek, hogy a felvonulás mintegy két óra alatt befejeződjön, és utána rögtön megnyíljanak a Városligetben felállított majálisközpontok, ahol a szórakozási lehetőségek mellett például be lehetett váltani a korábban kapott ebédjegyeket is. Volt, aki azonban nem a szabadtéren keresett szórakozást, hanem visszament a gyárba, ahol megnyitották a konyhákat a vállalati ebédlőben, majd hajnalig tartó buli, zene és tánc következett.
