A korszak egyik legnépszerűbb hetilapja volt a Színházi Élet volt, amelyben elfért egymás mellett a bulvár és a színikritika, a pletyka és a tényfeltárás. Húsvétkor pedig a süllyedő hajó a nyúl helyett.
„Magyar Színház: Magnetic” – a címlapon Bajor Gizi arcképe alatt olvasható ez a szöveg. Azt gondolnánk, hogy konkrétan a művésznőre utal, ám ez csak részben és általánosságban volt igaz, aktuálisan ő volt a főszerepelője a hasonló című darabnak. De Bajor Gizi igéző tekintetén túl is Magnetic, pontosabban a süllyedő hajó uralta a Színházi Élet oldalait, hiába jelent meg ez alkalommal „húsvéti magazin” alcímmel 154 oldalon.
A történészek úgy tekintenek az 1925-ös évre, mint a Trianon utáni gazdasági válságból kilábalás kezdetére, de a magazinban ennek nem látni nyomát. Rákosi Jenő Színészháború címet viselő nagy szerkesztőségi cikke arra int minden érintettet, hogy attól nem lesz senkinek jobb, ha átharapják egymás torkát. A legendás színigazgató, aki még Blaha Lujzát sem hagyta elszabadulni, nem volt tapasztalatok híján. Ám a nyomorúságos 1925-ös évben semmi okát nem látta a derülátásnak. „Ma van-e az időjárás fölöttünk, magyarok fölött, hogy csak úgy könnyedén elmenjünk a jégre táncolni? És most él-e éppen a színészet olyan napokat, hogy háborúságban töltse az idejét. Persze, hogy nehéz a sorsunk, persze, hogy elérkeztünk az egyiptomi hét tehenek sovány éveire. De ki tudja, nem lesznek-e a következők még soványabbak?” Rákosi Jenő nagybölcsen azt üzente, hogy a veszekedés, meghasonlás, elégedetlenség nem segít, hanem csak egyetértés, megalkuvás, vállvetett munkája színésznek, igazgatónak és egyesületnek. „Az időt kell leteperni, a közönséget a művészet bűvös eszközeivel ostromolni s majd ha ismét kisüt egünkön a nap, – nos, akkor majd megint veszekedhetünk egy kicsit” – írta.
A Magnetic című darabot, amit a Magyar Színházban mutattak be, szerzője Pásztor Árpád világutazó riporter és közismert szépíró, aki híres lehetne amiatt, hogy az elsők közt fordított Edgar Allen Poe-t és Walt Whitmant, vagy azért, mert ő volt az első, akik versében Lenint dicsőítette, de abban is az első volt, hogy a regénybe öntse a Tanácsköztársaságról alkotott lesújtó véleményét. Pásztor Árpádot azonban onnan ismeri mindenki, hogy Molnár Ferenc a Pál utcai fiúkban róla mintázta a nagyobbik Pásztort. Aki nem tűnt a regényben bonyolult jellemnek.
Az egyszerűség a Magnetic című darabról is elmondható. Noha a Színház Élet szerzője tisztességes és becsületes munkáról, biztos mesterségbeli tudásról számol be, alábbi sorairól lehetetlen eldönteni, hogy gúnykacaj, vagy komoly szakmai elemzés: „A Magnetic hajókatasztrófájáról érdemes volna néhány irodalmi gondolatot megmenteni. Például ezt: a férfi megkéri a nő kezét. Ha nem lesz a feleségem, mondja, főbe lövöm magam. A hajón kitör a pánik, ő pedig eltaszítja a feleségét, hogy maga annál könnyebben menekülhessen. Aztán az életösztön első brutális kielégítése után, a feleségéért csakugyan főbe lövi magát. De nem hal meg. Rosszul teszi. Halálával irodalmi életét maradandóbbá tette volna. Végül a sérthetetlensége valószínűtlenné teszi, se jéghegy, se golyó nem fog rajta. (…) A súlypont egyszerre a golyót irányító kéz biztosságára terelődik. Én azt hiszem, ilyenkor csak az író keze nem biztos. De lehet, hogy a színpadi író biztosságát éppen az ilyen eltévesztett golyó igazolja, új részvét, új érdeklődés, új boldogság”.
De úgy tűnik, hogy a darab feltételezett hibáit csak a kritikus nem észlelte, közönség pedig már attól elalélt, hogy Bajor Gizi mellett a férfi főszerepeket Csortos Gyula és Törzs Jenő alakította. „Három élő ember, aki ebben a megszemélyesítésben minden viszontagságos kaland nélkül is érdekes ember” – írja a kritikus, de száz év múltán az ebben legmeglepőbb, hogy ezáltal válnak hétköznapivá a magyar színjátszás mitológiai alakjai.
Akiknek kitettsége Szép Ernő Húsvét című tárcájából is kitűnik. „Húsvét ünnepe, de kedves szerelmem vagy az ünnepek közt. De szeretem a szagodat, a színedet, a szívedet, a szavadat, húsvét. Nem szoktam én se hasra, se vétre gondolni, mikor olvasom és hallom a szavadat, azt a szép magyar húsvét nevet” – kezdi a szerző, és ragozza elvirágzásig hódolatát a tavasz felé, hogy jó szokásához, a szöveg iránya éles fordulatot vegyen: „Nekem olyan a természetem, hogy a bálban eszembe jutnak a sánták, a moziban a vakok, a hajón a betegek, akik a kórházban fekszenek. Nekem most, amikor mindenki legalább fogaskerekűn utazik el húsvétolni, az én szépséges és kedves pajtásaim, a színésznők, a színészek jutnak az eszembe…” Akiknek az ünnepnapokon kell a legtöbbet dolgozniuk. „A karácsonyestje meg a nagypéntekje van a színésznek és a többi ünnepen meg fejfájást kap az emberpárától és elutálja a fáradságtól az életét. Hej, nincsen a bakának vasárnap! Se Balaton, se Hűvösvölgy, még csak footballmatch sincs a színésznépnek a lakosság boldog ünnepnapjain, ők még színházba se mehetnek soha . . .” – állapítja meg Szép Ernő utánozhatatlan stílusában.
Összességében elmondható, hogy ez a letargia uralja Színházi Élet 100 évvel ezelőtt Húsvéti magazinját, de mivel minden a színház körül forog, az igazi tragédia után is meghajlás következik.