„Ahogyan nemzetünkön nem gyógyuló sebet ejtett a holokauszt, úgy ejt sebet a Boráros téri partfalon Bernovits Vilma emlékműve is” – mondta Karácsony Gergely a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján tartott avatóünnepségen.
A ferencvárosi önkormányzat 2023-ban döntött úgy, hogy emlékművet állít Bernovits Vilma katolikus hítoktató tiszteletére, akit a nyilasok valószínűleg 1944. december 27-én gyilkoltak meg. Bernovits Vilma Salkaházi Sárával együtt vezette a Slachta Margit által alapított Szociális Testvérek Társaságának Bokréta utca 3. alatti katolikus leányotthonát,
Salkaházi Sárával együtt mentett zsidókat a vészkorszakban, és együtt lőtték őket a folyóba.
Neve kevésbé ismert, mint a boldoggá avatott Salkaházi Sáráé. Ahogy a hvg.hu-n 2014-ben megjelent írás fogalmaz: „1944-ben Bernovits komoly életmentő tevékenységet folytatott: nemcsak kikeresztelt életveszélyben lévő zsidókat, de mindenféle formalitás, tehát valódi keresztelés nélkül is adott ki keresztleveleket az üldözötteknek” – írta Szegő Péter, hozzátéve, hogy
itt az ideje Bernovits Vilma nevét is nagybetűkkel beírni a kollektív emlékezetbe.
A cikk szerzője szerint a magyar állam a Soá idején száz százalékig lejáratta magát, és hogy a magyar társadalom „nem százszázalékosan”, az csakis az annak a maroknyi embernek, köztük Bernovits Vilmának volt köszönhető volt, akik nem voltak hajlandók belenyugodni a teljes elembertelenedésbe.
Tíz év telt a cikk megjelenése óta. Azóta sem sikerült a mártír nevét beírni a kollektív emlékezetbe. Talán ezért is döntött úgy még 2023-ban, meggyilkolása nyolcvanadik évfordulójához közeledve Ferencváros önkormányzata, hogy méltó emléket állít Bernovits Vilmának.
Az emlékmű-pályázat eredményhirdetése január közepén volt, a zsűri Hartvig Dániel és Kálna Dávid „Stigma – Bernovits Vilma emlékére” című művét értékelte a legtöbbre. Az eredményhirdetés után az Építészfórum mutatta be részletesen a koncepciót: „A Gizella sétányon épült magas dunai partfal tömör vasbeton mellvédjét kikötési pontok létesítése céljából utólag áttörték, a kivágott szakaszokat a Dunába döntötték. Alacsony vízállás esetén ma is láthatóak a folyómederben. Az emlékmű a Boráros tér mára használaton kívüli kikötési pontjába, a tömör mellvéd megszakadásába tervezett. Új bronzkorlát jelzi szelíden a beavatkozás helyét. A partfal peremén, a burkolat síkjába 94 x 77 x 23 cm befoglaló méretű vastömb épül, rajta felirat Bernovits Vilma nevével és mártíromsága okaival.
Az idő múlásával a kezeletlen vastömb pusztul, a nemesfém felirat egyre hangsúlyosabb rajzolatú. Az időben lejátszódó folyamat a Duna szemszögéből nézve ellentéte a sétány halk, bensőséges találkozásának. A megfolyó rozsda hangos kiáltás, stigma a pesti oldalon.
A mű elkészült, a holokauszt magyarországi áldozatainak emléknapján avatták fel. Karácsony Gergely főpolgármester beszédében megköszönte az alkotóknak és a ferencvárosi önkormányzatnak a mementót és a kezdeményezést, hogy köztéri emlékmű őrizze mostantól Bernovits Vilma emlékét.
„Nekünk az emlékezés azzal kezdődik, hogy szembenézünk a valósággal. A holokausztot fájóan nagyrészt magyarok tették magyarokkal. A magyar állam tette magyar állampolgárokkal. És igen, volt benne szerepe a Fővárosi Önkormányzat jogelődjének is. Az elődök bűneiért főpolgármesterként, nyolcvan év után, én itt és most bocsánatot kérek mindenkitől” – mondta Karácsony Gergely, azzal kiegészítve, hogy
bőven itt lenne az ideje, hogy a magyar állam is vállalja a maga felelősségét.
Emlékeztessük magunkat újra és újra: bármilyen fájdalmas is ez a sors, a sorstalanság még rosszabb. A sorstalanság – ahogy Kertész Imre csodálatos művéből tudjuk – maga a beletörődés, a közöny. És mi nem lehetünk közönyösek – fejezte ki reményét a Karácsony Gergely, de a Baranyi Krisztina, a ferencvárosi polgármester szavai arra is utaltak: eddig azok voltunk.
„Ha olyan világban és olyan országban élnénk, amilyenben szeretnénk, akkor Bernovits Vilmáról már nyolc évtizede lennének elnevezve egyesületek, utcák, iskolák, díjak. Életéről és haláláról könyvek, filmek, történelemórák szólnának. Nemzeti emlékezetünkben a legnagyobb példaképek között szerepelne. Ez még holnapra sem valósul meg, de mától legalább egy emlékművel tisztelgünk előtte” – mondta Baranyi Krisztina. Ungváry Rudolf író pedig a Szociális Testvérek Társaságának páratlan működése kapcsán fejtette ki gondolatait. „Még azzal is nézzünk szembe, hogy (…) ma itt, a Duna partján, az egykori vérengzés helyén egy ugyancsak törpe kisebbség – maguk, mi – helyezi el az emléktáblát.
Mert mi is arányaiban semminek látszó, apró kisebbség vagyunk a nemzet létszámához képest
– hangsúlyozta beszédében Ungváry Rudolf író, majd így folytatta: „Bíztatásul utalok rá, hogy a ma ismert antik irodalom létezése csak egy tucat ír szerzetesnek volt köszönhető. Ők 800 és 900 között, az egykori római világ boreális, észak-nyugati határán, színtisztán saját belső késztetéseikre hallgatva másolták a kolostoraikban őrzött, porló görög és latin kézirataikat. Most apró, lényegében láthatatlan pontszerű valamiként avatunk mi is, és utalunk arra, hogy feltehető: a világegyetem is egy egykor pontszerű semmiből keletkezett. Az volt ugyanis az ige, amely kezdetben volt. Ezt az igét próbáljuk megérteni” – jegyezte meg Ungváry Rudolf, ezzel zárva szavait: „Kedves maroknyi, elenyésző, törpe kisebbség: köszönöm, ha megértettek. És legyenek derűlátóak. Rosszkedv? Ezeknek? Soha!”