Elnyomja-e egy cikk pozitív hangvételű, Budapestről szóló üzenetét az erre érkező kommentelők Magyarországról alkotott negatív véleménye?
A napokban egy cikk jelent meg a The New York Times online felületén, Mit csináljunk Budapesten, ha csak 36 óránk van? címmel. Nincs ebben semmi szokatlan, gyakran jelennek meg hasonló írások – akár burkolt fizetett hirdetés formájában –, a legtöbb ilyen cikk formailag és tartalmilag is hasonló. Rövid történelmi áttekintés után Budapesten ajánlják a fürdőinket és az éttermeket, értékelik a parkjainkat és az építészetet, felhívják a különbséget arra, hogy Buda és Pest mennyire különböznek. Teljesen klasszikus, gyakorlatilag minden eredetiséget nélkülöző cikkek ezek, amiket természetesen megosztanak social médián is, hogy egy Európába készülő amerikainak így is ötleteket adjanak.
Azt érdemes tudni, hogy a tengerentúlról nem Magyarországra utaznak, hanem Európába. Itt számos célpont mellett Budapestre is eljönnek, a konkurenciának számító Prága és Bécs mellett. Az izgalmas az, hogy az internetet használók már rég nem csak ajánlókat olvasnak vagy képeket nézegetnek, de mások kommentjeit is átfutják, véleményt cserélnek – és ma már nem meglepően – hitelt is adnak az így szerzett információnak.
Vajon minek van nagyobb ereje? Egy Budapest vonzerejét ecsetelő cikknek, vagy az erre érkező negatív kommenteknek erősebb a hatása?
A legtöbb kommentből átjön, hogy olyan emberektől érkeznek, akik a helyi viszonyokkal nincsenek tisztában, a napi politikában zajló eseményeket legfeljebb ismerni vélik, de azért szívesen bonyolódnak még nyelvtudományi kérdésekbe is. A véleményüket pedig nem félnek megosztani. A kommenteket olvasva eleinte semmi izgalmasat nem látni, páran dicsérik a várost, saját élményeiket osztják meg és ajánlják, hogy érdemes itt 36 óránál többet is eltölteni. Aztán persze jönnek az érvek a Budapestre utazás ellen is.
„Nem kösz, orosz bábok!”
„A magyar miniszterelnök, Orbán Putyin és az Ukrajna ellen zajló háború támogatója. Ha Magyarországra utazol, azzal közvetlenül ezt a diktátort támogatod.” – írja valaki Finnországból.
Jön a kiigazítás itthonról:
„Budapest Orbán Viktor ellenzékének bástyája.”
„Kár, hogy Orbán alatt fasiszta lett” – írja megint valaki, ezúttal Olaszországból.
„Addig nem megyek, míg Orbán van hatalmon.” – írja egy amerikai.
Mások helyeselnek: „Valóban, miatta megosztó lett az ország megítélése.”
Egy magyar kommentolvasó megint nem bírja cérnával:
„Nézzétek már meg, hogy ki a főpolgármester Budapesten és hogy szavaztak az emberek a legutóbbi parlamenti választásokon! A varázsszó: ellenzék.”
Egy másik magyar: „Hamarosan ő és a kleptokráciája a múlté lesz, a fővárost pedig egyébként sem az ő pártja vezeti.”
Egy spanyol kommentelő: „Magyarország diktatúra, Orbán pedig Putyin bábja.”
Egy amerikai komment: „Magyarországot egy despota vezeti, miért költenénk ott a pénzünket?”
Helyreigazítás itthonról: „Budapest olyan, mint Isztambul, az ellenzék központja, ahol a kormány támogatottsága nagyon alacsony”.
Váratlan segítség egy YALE hallgatótól: „Egy ország vezetője nem egyenlő az egész országgal.”
Egy másik amerikai: „Prágában viszont minden ok, és ők nem Putyin bábjai.”
Egy német komment, ami megint egybemossa az országot a várossal: „Magyarországra most nem szabad menni, túl sok arra a náci.”
Egy olasz kommentelő egyetért: „Az a kormány náci, ott diktatúra van, úgyhogy én nem megyek. Nem is értem, miért reklámozza a The New York Times.”
És ez így megy tovább. Magyarországot az oroszok vazallusainak nevezik, az Orbán-család tulajdonának, azt mondják, a magyarok meg is érdemlik, ha így szavaznak az 1956-ban történtek ellenére is. Többen írják, hogy bojkottálják Magyarországot, csakúgy mint az Egyesült Államokat. Mások viszont az ellenkezőjét állítják a fővárosról.
Ne feledjük, mindez egy Budapest fürdőiről, fine dining éttermeiről és múzeumairól készült összeállítás alatt olvasható! De az is igaz, hogy a The New York Times Facebook oldalának összesen 20 millió követője van, tehát az itt megjelent tartalom rengeteg embert ér el.
Borítókép: Merész Márton/Énbudapestem