Március 13. a pusztító, 1838-as jeges ár évfordulója, a medréből kilépő fagyos Duna ekkor öntötte el az akkori Pestet és Budát. Az árvízi táblák tanúsága szerint a tetőzéskor a Nemzeti Múzeum mellett a mellkasunkig ért volna a jeges ár.
Ezzel szemben 2025. március 13-án jócskán kilátszik az Ínség szikla, ami azért aggasztó, mert a feljegyzések kezdete óta még soha nem volt arra példa, hogy márciusban előbukkanjon. A dunai vízállás rendszeres észlelését egyébként 1817-től végzik, az úgynevezett budai „nádori” vízmércén, a zéró pontot az 1822-es legalacsonyabb vízálláshoz képest határozták meg.
A Duna áradása évszázadokig fenyegette a várost, és bár a 18. századtól egyre gyakoribb téma volt a folyó szabályozása, és a rakpartok kiépítése, ám ez egészen addig húzódott, amíg a hatalmas, 1838-as katasztrófa fel nem nyitotta mindenki szemét az egyre növekvő lakosságú város milyen hatalmas veszélyeknek is van kitéve.
„Hol elől, hol hátmögül, hol oldalfelől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségérti már rekedt könyörgéseit” – írta naplójában Wesselényi Miklós. Míg az árvíz előtt 4.254 ház volt a városban, egy hét múlva csupán 1.146 szilárdul álló ház maradt.
Az ilyen alacsony vízszint – ami az ajtón dörömbölő klímaválság egyik jelzése is – bár kevésbé látványos, de hosszútávon hasonló pusztító erővel bír, az aszályos időszakok gyakoriságának a növekedése drasztikus hatással van a környezetünkre.
Ha ti is láttok valami érdekeset, küldjétek el a szerk@budapest.hu-ra!