Sorozatunk első részben Nagy-Budapest fogalmát tisztáztuk, majd bemutattuk, hogy az 1900-as évek közepén hogyan került terítékre a téma, milyen lépéseket tett az ügy érdekében Bárczy István polgármester, aki bizalmasára, Harrer Ferenc tanácsnokra bízta a témával kapcsolatos feladatokat. A második részben a később feleslegesnek bizonyult konkrét lépésekről lesz szó.
Harrer Ferenc 1908-ban publikálta Nagy-Budapest című dolgozatát a Városi Szemlében. „Látható, hogy a városi fejlődés bizonyos fokán a szomszédos községek bekapcsolásának kérdése elől kitérni nem lehet”, írja, majd ismerteti a „Budapest és környékére nézve végzett ily irányú tanulmányok fő eredményeit”, melyből az derül ki, hogy a lakosság foglalkoztatása, a fővárosi munkavállalás, a lakóházak milyensége, az átlagosnál magasabb népességnövekedés, és a közlekedési lehetőségek mind-mind a városiasodás irányába mutatnak.
„A községi bekebelezés azt jelenti, hogy a szomszédos községek a fővárossal teljesen egybeolvadnak. Ily bekebelezésről elsősorban a városias jellegű községeknél lehet szó, így különösen Újpest, Rákospalota, Rákosszentmihály, Erzsébetfalva, Albertfalva, Budafok és Kistéténynél. E községek külön vagy többen egybekapcsolva, de talán még célszerűbben a jelenlegi fővárosi kerületek külső részeivel kombinálva, a főváros újabb közigazgatási kerületeit alkotnák.
Közigazgatási szempontból e megoldás ellen alaposabb ellenvetés alig hozható fel
– állapította meg Harrer, aki belátta, hogy mindezek előtt olyan szabályozási tervre van szükség, amely az 1873-as határokat veszi figyelembe a beruházásoknál; ne történhessen meg az, hogy Budapest belső részét beépítetlen területek szegélyezik, majd a városhatáron túl ismét beépített területek vannak. A tanácsnok azonban azt is látta, hogy a városegyesítés során hivatali érdekek ütköznek: Budapesté, a településeké és a megyéé.
„A probléma megoldása igen nehéz, mert három érdekeltség van benn a játékban, az összefogás ellen ható valóságos és vélt tényezőkkel. A nagyváros túltengő szervezet és nagyobb feladatok terhétől fázik, a környéki közületek külön érdekeik elhanyagolásától, a magváros terheinek reájuk áthárulásától és keményebbre fogott s kevésbé kényelmes közigazgatástól félnek, a megyei közület pedig, amelyből a környéki községek kiszakíttatnak, ezektől eredő jövedelme elvesztését fájlalja, emellett mind a három érdekeltségnél tradíciós, presztízs és politikai szempontok is játszanak közre" – írta a tanácsnok, aki úgy vélte, minden az egyesítés mellett szól, de ezt csak hatalmi szóval, kormánydöntéssel, vonatkozó törvényekkel lehet megvalósítani. De Harrer Ferenc vízióját nem a politikai akarat (vagy nemakarat) befolyásolta: a téma egész egyszerűen lekerült a napirendről az első világháború miatt.
Az 1920-as évek elején, a forradalmakat és Trianont követő gazdasági és politikai káoszban Budapest fejlődése megtorpant, csökkentek a beruházások, kevesebb bérház épült, nem volt pénz a tömegközlekedés, a közművek fejlesztésére. Mindez mégis oda (is) vezetett, hogy egy sor környéki település – elsősorban Dél-Pesten – még nagyobb fejlődést produkált, mint a háború előtt.
Csepelen, Pesterzsébeten, Pestszentlőrincen, Kispesten sorra nyíltak olyan újabb és újabb üzemek, amelyeknek jelentős munkaerő-igényük volt, és akik ott kaptak munkát, gyakran oda is költöztek Budapestről. Mások a lakásválság elől menekülve, csak az olcsóbb lakbérek, egyáltalán az „olcsóbb élet” reményében hagyták el a fővárost.
Sokatmondó adat, hogy míg Budapest lakossága 1920 és 1930 között 78 ezer fővel emelkedett, az agglomerációé 135 ezerrel, ami az 1930-as népszámlálási adatokat figyelembe véve különösen magas növekedés, a környéki lakosok száma ugyanis tíz év alatt 37 százalékkal emelkedett, s így érte el az 500 ezres lélekszámot.
A környéki lakosság növekedésének és gazdasági fejlődésének hatására kellett volna egy új városfejlesztési koncepciónak körvonalazódni 1932-ben, ám ez csak elméletben létezett. Harrer Ferenc ekkor már a Fővárosi Közmunkák Tanácsának (FKT) tagjaként próbált érvényt szerezni több évtizedes ötletének, de keserűen kellett megállapítania, hogy „a törvényhatóságnak még elképzelése sincs arra, miként illeszkedjék be a főváros a környezetébe; érdektelenül és tanácstalanul szemléli a perifériáján keletkező városok alakulását az ezzel járó mind több és nehezebb problémával együtt, és megelégszik azzal, hogy irtózik a Nagy-Budapest megvalósításától”. De három évvel később úgy tűnik, kritikája mégis meghallgattatott, és Kozma Miklós belügyminiszter asztalára három, különféle Nagy-Budapest-koncepció került: Budapest közigazgatási egyesítése a környező településekkel; e települések összefogása egymással, Budapest bekapcsolása nélkül; valamint egy olyan hatóság alapítása, amely a közös ügyeket egységesen felügyeli, irányítja.
A közigazgatási egységesítésre vonatkozó elképzelést az illetékesek anyagi okokra hivatkozva vetették el, ellenben megszületett a városrendezésről szóló 1937/VI. törvénycikk, amely némi előrelépést hozott. E szerint „a városias kialakításra szánt területet, továbbá az általános és részletes rendezési tervet Budapest székesfővárosra és környékére vonatkozóan a Fővárosi Közmunkák Tanácsa állapítja meg”, de ezt megelőzően „az illető város vagy község (…) képviselő-testületét köteles meghallgatni”, ami azt jelentette, hogy – elviekben – a Budapest városrendezési és az építésügyi problémáit ettől fogva összevontan kezelték. A üggyel kapcsolatos döntő fordulatot készítette volna elő, hogy 1940-ben az FKT megalkotta Budapest városrendezési programját, amely már a szomszédos településekkel is számolt – akár egyesítés révén.
A fővároshoz csatolandó települések körének megállapítását Magyary Zoltán és a Magyar Közigazgatástudományi Intézet végezte, és szinte a mostani Nagy-Budapesttel megegyező végeredményre jutott, annyi különbséggel, hogy tervükben Vecsés, Budakeszi, a Szentendrei-sziget déli csúcsa, valamint Nagykovácsi és Solymár bizonyos részei is szerepeltek. A jeles professzort a budapesti városháza bízta meg – ahogy további szakembereket is – a cél pedig egyértelműen az volt, hogy a lehető legtöbb információt gyűjtsék be Nagy-Budapesttel kapcsolatosan. A kutatásokat követően 1942-ben, Szendy Károly polgármester neve alatt jelent meg a Tanulmány Nagy-Budapestről – megalkotásának feltételeiről és lehetőségeiről című kötet, egy olyan gyakorlati útmutató 350 oldalon, amely már nemcsak homályos célokat, problémákat említ, de a konkrét beruházási igények is – például út- és közműépítés – megjelennek. A kiadvány azonban nem aratott osztatlan sikert. Negatív fogadtatását illusztrálja a következő pestszentlőrinci epizód is: a kötet megjelenése után település képviselőtestülete rendkívüli közgyűlést tartott, amelyen Keresztesi József tanácsnok arra szólította fel a résztvevőket, hogy fejezzék ki tiltakozásukat a terv keresztülvitele ellen, míg Weigler Kálmán képviselő eleinte azt fejtegette, hogy örömmel fogadnák ennek a régen vajúdó ügynek elintézését. „Ezzel legalább a város hírhedtsége is feledésbe menne" – mondotta a képviselő, ám rögtön hozzátette azt is, hogy a Szendy-féle tanulmány még csak tárgyalási alapul sem fogadható el a kérdés rendezése tekintetében. „Ez a terv semmi előnyt nem biztosítana Pestszentlőrinc lakossága számára, de annál több megterhelést" – jegyezte meg Weigler, a közgyűlés pedig egyhangúlag elutasította a Szendy Károly elképzeléseit.
Ennél is durvább és harsányabb ellenkezés fogadta az egyesítés ötletét a vármegye részéről. Endre László alispán (aki később belügyi államtitkárként a deportálásokért volt felelős) ezt nyilatkozta:
Nagy-Budapest megvalósítása nem kívánatos, elsősorban a vármegye szempontjából. Pest vármegye területe a szentistváni szervezés óta tartozik össze és ez a terület az évszázadok folyamán csak gyarapodott, a vármegye tehát földjéhez a történelem jogán ragaszkodik.
Endre László azonban szereptévesztésben volt (ráadásul hazudott is), s az ilyen-olyan fenntartások ellenére is minden jel arra utalt, hogy Nagy-Budapest létrejötte a küszöbön áll. A gyakorlati kidolgozással azonban elkéstek. A kormány csak 1944 februárjában (!) bízta meg a fővárost, hogy Szendy tanulmányából készítsenek törvénytervezetet, ez pedig már egy hónappal később, a német megszállás miatt okafogyottá vált.
Borítókép: Budafok az 1940-es évek elején; Kép: Szőke Annamária/Anonime/Fortepan