Ha létezik örök probléma Budapesten, akkor az a mindenkori lakáshelyzet… Hívhatjuk lakáshiánynak vagy lakhatási válságnak, a mondat vége mindig az: „megoldásra vár”. Az elmúlt 150 év törekvéseit bemutató sorozatunkban a téma történész szakértőjét, Umbrai Laurát kérdeztük.
– Mi az alapvető különbség a századforduló és napjaink lakhatási válsága között?
– A 19. század utolsó harmadában népességrobbanás volt Budapesten. A jobb munkalehetőség reményében rengeteg bevándorló érkezett a fővárosba, olyanok, akik nem számíthattak semmiféle szociális ellátásra. Az elesettekről való gondoskodás ugyanis a társadalom feladata volt, a főváros önkormányzatának pedig nem voltak gazdasági lehetőségei ilyen feladatok ellátására. Vagyis röviden: a 19. században nagyon sok bevándorló érkezett Budapestre és ez a tömeg olcsó kislakásokat keresett, amikből a megnövekedett igény hatására hirtelen túl kevés lett.
– Tehát épp azoknak nem építettek házakat, akik építették Budapestet?
– Mondhatjuk így is. A főváros csak a helyi születésű, és igazoltan szegény emberekről gondoskodott valamennyire, és fel sem merült, hogy lakást kapjanak a rászorulók.
– Az 1890-es években hány embernek lett volna szüksége lakásra?
– Erre nincsenek, nem is lehetnek pontos számadatok. Akkoriban teljesen hétköznapi volt, hogy az emberek ágyakat béreltek, előfordult, hogy egy ágyat hárman is használtak a különféle napszakokban. Jellemző volt az is, ha például egy szegény család kibérelt egy lakást, akkor ott élt az egész család, de még a faluról feljött rokonság is, és 2-3 ágyrajáró is. Sokat éltek ilyen körülmények között, ez akkoriban teljesen normálisnak számított.
– Ez nyomorúságosabbnak tűnik a falusi életnél is.
– Pedig nem volt az. A bevándorlók eleve a jobb élet reményében érkeztek a fővárosba, és nem is költöztek vissza a falujukba. Budapesten jobb volt az élelmezés: a városi ember például több húst evett, mint a falusiak. A lakhatás tekintetében alapvetően mások voltak az igények. Az akkori ember az említett lakáskörülményeket nem élte meg nyomornak. Sokkal rosszabb néven vette volna, ha csak ketten laknak egy szobában, mert azt pazarlásnak tartotta.
– Megbecsülhető az akkori hajléktalanok száma?
– Csak azok a hajléktalanok szerepelnek a statisztikákban, akik igénybe vették a szálláshelyeket. (Sorozatunk első részben erről írtunk – a szerk.) De olyan sokan nem vették igénybe, ugyanis a szociális juttatások hatósági ellenőrzéssel jártak, és ezektől sokan féltek. Még az ingyenkonyhákra sem mert mindenki elmenni.
– Mennyire volt korszerű/progresszív az akkori szociális ellátórendszer?
– Állami szociális ellátás nem létezett, az állam ezt városi feladatnak tekintette.
Az önkormányzat legfőbb feladata azonban az volt, hogy jól gazdálkodjon az adófizetői/választói befizetett adójával, vagyis nem lehetett veszteséges vállalkozásokba fognia.
Csak a századforduló után születik olyan, haladó szellemű szociálpolitikai rendelet, amely már szélesíti az ellátandók körét, és már nem csak azon elesettekről kellett gondoskodnia, akik budapesti születésűek voltak. A gazdaságosság elve azonban az első világháború éveiig fennmaradt.
– Mikortól válik korszerűbbé a szociális ellátások köre?
– A századforduló után, az egyre több beköltözőnek köszönhetően, szaporodtak a problémák. Lakbérsztrájkok voltak, sőt házrombolások a megemelt lakbér miatt. Jelentős változások akkor kezdődtek, amikor 1906-ban Bárczy István került a polgármesteri székbe. Bárczy fellépése nyomán olyan, haladó szellemű szociálpolitika születik meg Budapesten, hogy azzal meg is előzzük az összes többi nagyvárost: Budapest az önkormányzati építkezésekben lesz világelső, de például Angliában az államnak már korábban is voltak lakásépítési programjaik.
– Hogyan lehetett erről meggyőzni a közgyűlést?
– A polgármester: Bárczy István személye ennek az egész folyamatnak a „kovásza”. De legalább ennyire fontos volt az, hogy megfelelő szakember-gárdát választott maga mellé..
– Milyen kézzelfogható eredménye volt Bárczy István 1918-ig tartó működésének?
– 6000 kislakás. Ezek úgy születtek, hogy a főváros ekkor igen sok ingatlanterületnek volt a tulajdonosa; a Bárczy-féle program keretében a jobb helyeken hatalmas bérházak épültek, a külvárosban pedig telepek. A kislakásos épületeket két alaptípus szerint építették.
A központibb, jól kiépült városterületen fekvő telkeken, három- és négyemeletes bérházakban 1-2-3-4 szobás lakásokat létesítettek, amelyek előtérrel vagy előszobával, konyhával, kamrával és vécével rendelkeztek. A kislakásos telepeket a központtól távolabb eső telkeken helyezték el, ahol földszintes, vagy egyemeletes házakból álló komplexumok létesültek.
Ez esetben jóval kisebb befektetést igénylő háztípusok jöttek létre, az olcsóbb, de még mindig jó közlekedési kapcsolattal rendelkező telkek hasznosításával. A házak egy része hordozható, fából vagy kőből készült barakkszerű építmény volt, de a program későbbi szakaszaiban inkább szilárdabb szerkezetű telepi lakóházakat emeltek, amelyek közül, annak ellenére, hogy maximálisan 30 évre tervezték azokat, többségük még az 1970-es években is működött.
Ilyen telepet ma már nem látni – az utolsó a Ciprus utcai telep volt, amit 1995-ben számoltak fel – de a bérházak többsége ma is áll. Az egyik ilyen a Nagyvárad téren áll, az Üllői út és a Haller utca sarkán. Érdemes megjegyezni, hogy Bárczy iskolaépítési programja is kapcsolódott a lakásépítéshez; addig az osztálytermek egy része szintén bérházakban volt elhelyezve, vagyis lakások helyét foglalta el. Ebben az időszakban mintegy harminc iskola épült.
– És ebben az időszakban épült (1909-1913) a Wekerle-telep, ami állami beruházás volt. Ezek szerint megváltozott az állam hozzáállása is?
– Alapvetően nem. Arról volt szó, hogy egyre több állami vállalat működött, és az ott dolgozókat jutatták lakáshoz.
– Ezek jobb minőségű lakások volt, mint a fővárosiak?
– Nem igazán. A Wekerle annyiban volt jobb, hogy itt a lakók többségének saját telekrészük is volt.
– Visszatérve a fővárosi lakásépítésekhez, a 6000 kislakás nagyon kevésnek tűnik.
– Valóban kevés volt. De tudni kell, hogy a lakásépítési program nem ráfizetéses jótékonysági szolgálat volt. A program során bérlakások épültek, a főváros nem fizetett rá.
Bárczynak épp az volt a célja, hogy példát mutasson.
Bizonyítsa a vállalkozó rétegnek: a kislakások építése is lehet rentábilis.
– A világháború lehetetlenítette el a program kiteljesedését?
– Az említett lakásépítési program 1913-ban ért véget. Utána is próbáltak különféle programokat beindítani, de a világháború alatt már csak Angyalföldön, a Babér utcában van egy kisebb építkezés, amely később szükséglakás-telepként működik majd a két világháború között.
Borítókép: A Bárczy-programban épült ház a Üllői út és a Haller utca sarkán; Kép: Fortepan/FŐMTERV/Domonkos Endre