Ha létezik örök probléma Budapesten, akkor az a mindenkori lakáshelyzet… Hívhatjuk lakáshiánynak vagy lakhatási válságnak, a mondat vége mindig az: „megoldásra vár”. Az Énbudapestem új sorozatában az elmúlt 150 év törekvéseit próbáljuk áttekinteni az első hajléktalanszálló megnyitásától kezdve. .
Okkal lehetünk büszkék arra a példátlan ipari-technikai fejlődésre, amely Budapest születését követte: a vízvezetékekre, a csatornákra, az elektromos hálózatra, vagy a rakpartra, hiszen ilyen nagyszabású városépítés akkoriban nem zajlott Európa más vidékein. Ám a születő nagyvárosnak nap mint nap szembe kellett néznie megoldhatatlannak tűnő problémákkal is; ezek közül is talán legnagyobb gondot a lakáshiány okozta. A teljességhez tartozik, hogy 19. század végétől a lakáshiány minden modern nagyváros születésének velejárója volt. Így hát megjelenéséért Budapest létezését lehetett okolni.
Pontosabban azt a népességrobbanást, amely logikus következménye volt 1873-as egyesülésnek.
Leegyszerűsítve: ha világvárost akarsz, akkor építkezni kell, az építéshez munkáskéz kell (és sok pénz), a munkásnak viszont lakás kell, ezért aztán építkezni kell, és ezzel a kör bezárult.
Ördögivé attól vált, hogy miközben szegények százezrei költöztek a fővárosba a jobb megélhetés reményében; számukra a kulturált és megfizethető hajlék álom volt csupán. (Persze akkoriban egészen mást értettek kulturális és megfizethető hajlék alatt, mint most.) Az építési vállalkozók közül csak kevesek szánták rá magukat arra, hogy olyan házakat emeljenek, ahol olcsó a lakbér, és kezdetben a főváros vezetése nem is érezte illetékesnek magát arra, hogy megfelelő lépéseket tegyen a probléma leküzdésére, ahogy a szociális ellátórendszer szókapcsolat is értelmezhetetlen volt a kezdetek kezdetén.
S mily nagy e szerencsétlenek száma!
Az 1870-1880-as években, az árvizek és kolerajárványok nyomán vált egyértelművé, hogy a fővárosi gondoskodás elkerülhetetlen. A katasztrófák egyenes következménye lett a hajléktalanság, és akkoriban becslések sem voltak a számukat illetően. „A pinczelakások, félig föld alá temetett épületek, nedves és sötét kamrák rothadt szalmáján tömegesen és zsúfoltan lakók nyomoránál csak a szállástalanoké nagyobb, a mai társadalom e pária-szerű embereié. Az előbbieknek legalább van hová lehajtani fejüket, ha beáll az éj, zivatar dúl az égen és földön, vagy beköszönt a szegénység által annyira rettegett tél, dermesztő vihara, hava és fagyával. De mit kezdjenek az utóbbiak, kiknek számára a nagy város annyi ezer épülete közül egyetlenegy sem áll nyitva, hogy megvonják magukat éjjelenként az időjárás befolyásai elől? S mily nagy e szerencsétlenek száma!
A statisztika nem készített róluk kimutatást, a rendőrség alig tizedrészüket ismeri, a társadalom nem tett még nyomoruk enyhítésére semmit sem. Csak az épülő házak pinczéi és téglarakásai, a temetők sírboltjai és hantjai, a közel erdőségek bokrai s a reggelig nyitva álló kávéházak és lebujok tudnák megmondani: hányan vannak” – írta 1874-ben a Vasárnapi Ujság, külön is kiemelve, hogy „a társadalom kötelessége” lenne, hogy a „nyugoti példákat” szem előtt tartva éjjeli menedékhelyeket (asyliumokat) építsenek, illetve nem lenne szabad a hajléktalanságot összemosni a bűnözéssel.
A tapasztalat bebizonyította, hogy a hajléktalanok menhelyeit mindenütt a valóban segélyre méltó szegénység keresi föl jelentékeny túlarányban, miáltal alaptalannak tűnik föl azon aggodalom, hogy azok csak a börtönök és fegyházak jelöltjei számára nyújtanak majd előszeretettel fölkeresett alvóhelyet. Éppen ez utóbbiak azok, kik legcsekélyebb töredékét képezik az asylumok közönségének
– írta Vasárnapi Ujság azzal érvelve, hogy külföldi menedékhelyek elengedhetetlen velejárója a szigorú házirend és a rendőri jelenlét; ezek pedig elriasztják „a rendőrileg ismert csavargókat, s a vagyon- és személybiztonság ellen törő nyomorultakat”.
Az első ilyen asylium Feszty Adolf építész ötlete és a Vasárnapi Ujságban is megjelent érvek hatására hozták létre 1876 februárjában az Akácfa utcában, két szobában, mindössze 24 férőhellyel. A civil kezdeményezés mögött az a szabadkőműves páholy állt, amelynek Feszty is a tagja volt, s novemberre sikerül annyi adományt összegyűjteniük, hogy átköltözhetnek egy Stáhly utcai házba, ahol már 45 ember éjszakázhatott. A következő évtől az adományok legfeljebb ennek ugyancsak szűkös helynek a működését tették lehetővé, bár az is igaz, hogy nagyon kevesen tudtak a menhely létezéséről. (Ami érthető volt a szerény férőhelyszám miatt, ám így adományokat sem lehetett gyűjteni.) Győri Péter A Hajléktalanok Menhelye Egylet című tanulmányában (Esély 1998/5. p. 21-42) Győri Péter arra a következtetésre jut, hogy menhely-ügyben az áttörést a Pester Lloyd 1879-ben megjelent cikke hozta el, amelynek szerzője Neményi Ambrus „néhányszor jelen volt a vendégek felvételekor, tanúja volt a felvett egyének hálás megelégedésének és a helyszűke miatt visszautasítottak fájdalmas felkiáltásainak”.
A cikk decemberben, egy különösen hideg téli napon jelent meg, s ennek hatására az addig anyagi gondokkal küzdő polgári kezdeményezés egycsapásra közismertté vált. Sorra érkeztek az adományok, ezért a vezetőség úgy döntött 1880-ban, hogy működését egyesületi formában, tehát hivatalos keretek közt folytatja, a „Hajléktalanok Menhelye czímű Jótékony Egylet” néven. Az egyesület alakuló ülését 1881. december 11-én tartották, alapszabályát két nappal korábban fogadta el a belügyminiszter. „A választott forma tehát nem az, hogy valamelyik kezdeményező alapítványt tesz, hanem a mai egyesületnek megfelelő szervezet, nyilvánvalóan azért, mert így az adományozók köre jobban bővíthető, ők az adománnyal együtt tagságot nyerhetnek, ez hosszabb ideig folyamatosan „megtartja” az adományozókat a kezdeményezés mellett” – írja Győri Péter, hozzátéve, hogy részletesen szabályozták az egylet főbb szerveit (közgyűlés, igazgatóság, igazgató-választmány, ellenőrző felügyelő bizottság), azoknak és a tagok jogait, az eljárások rendjét. Az igazgatóság hatáskörének szabályozását, mely szerint az igazgatóság dönt az ingatlanok adásvételéről, és így „sikerül kialakítani a kor normáinak megfelelő »társadalmi« (mai szóval civil) szervezeti formát”.
Egyre többen
Az egyesület 1882-ben telket kap a fővárostól (VII., Rottenbiller utca 16-18.), az épület terveit Feszty Adolf készíti el ingyen, de az egyesületnek így is 10 ezer forint jelzálogkölcsönt kell felvennie. 130 férőhelyes épületet 1883. november 1-jén adta át Podmaniczky Frigyes, a Hajléktalanok Menhelye Egylet elnöke, aki „köszönetet adott a budapesti polgármestereknek”, mire Ráth Károly főpolgármester és Kamermayer polgármester biztosították a bárót, hogy a főváros az egyletet ezután is támogatni fogja. „A beszédek végeztével Gundl, a menhely igazgatója a vendégeket körülvezette a tágas és tiszta helyiségekben. A menhely egyemeletes épülete június hó közepe táján kezdett épülni, s október 15-én fejeztetett be. Az épület hat teremből áll, melyekben 120 ágy van berendezve” – írta a megnyitóról a Nemzet című lap.
Az ekkor még kies Rottenbiller utca már egy év múlva, a közeli Keleti Pályaudvar átadása után rohamos fejlődésnek indul. Ezzel a menhelyet is bővíteni kellene, de az ott, helyben már nem lehetséges. A főváros ismét telekkel segít: a VIII., Alföldi utca 6-8. alatti ingatlan adományozzák a Hajléktalanok Menhelye Egyletnek, és itt már 380 férőhelyes létesítmény épülhet 1888 novemberében. Ugyanakkor kialakul a megfelelő konstrukció a beruházásokra és fejlesztésekre: az egylet hitelt vesz fel, amelyre a főváros 36 évre szóló támogatási nyilatkozata nyújt fedezetet. „Az ezt követő évtizedben lényegében ugyanilyen városi-egyleti közös konstrukcióban épül »menház« 1892 decemberében a II., Szegényház utcában („a Szent János kórház mellett”, 144 férfi, 41 női férőhellyel, melegedőszobával, népkonyhával), és 1894-ben a VI., Külső Váci út–Angyalföldi utcában („a régi vám előtt”), 361 férfi, 41 női férőhellyel, melegedővel, népkonyhával). Az egylet által működtetett négy menházban az 1890-es években összesen mintegy ezer ágyon tudják fogadni éjjelenként a hajléktalanokat. Ebből 100-120 ágyon nők alhatnak, de befogadják a velük együtt érkező gyerekeket is, bár ez utóbbit korlátozással, egészségügyi okokból egy felnőtt legfeljebb egy gyermeket vihet be” – írja Győri Péter. Ami az is jelentette, hogy a menhelyi férőhelyek száma majdnem a tízszeresére emelkedett. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy a témát a sajtó nem súlyos problémaként, inkább amolyan érdekességként kezelte. A Vasárnapi Ujság 1896 áprilisában ezt a rejtvényt közölte:
Nos, a megfejtés az volt, hogy „hajléktalanok menhelye".