1985 nehéz éve volt a hazai szórakoztatóiparnak. Az István, a király nemcsak viszonyítási alappá, hanem afféle üzleti modellé is vált. Nem is akárhol: a Hősök terén és a szegedi Dóm téren.
Negyven évvel ezelőtt mutatták a Szegedi Szabadtéri Játékokon az István, a királyt – egy évvel a premier után. Ám a rendezőnek, Koltay Gábornak ez már a harmadik Istvánja volt, hiszen az 1983-as városligeti bemutatóból filmet is készített, amit ugyancsak 40 évvel ezelőtt mutattak be a mozik. Mondhatnánk, hogy ezzel bezárult a kör, ám ez csak részben igaz, az 1985-ös év ugyanis épp azt bizonyította, hogy rendező egyszerűen nem bír leállni. Április 4-én, „felszabadulásunk” negyvenedik évfordulójára rendezett nagyszabasú „rockszertartást”, nyáron pedig Szegeden próbált lehúzni még egy bőrt az István, a királyról.
Koltay Gábor Balázs Béla-díjas újabb, nagyszabású előadása, az Itt élned, halnod kell című zenés történelmi játék a honfoglalástól a felszabadulásig idézi fel a magyar történelem fordulópontjait, közel 700 év válogatott verseinek, politikai írásainak, valamint nagyszabású élőképeknek a segítségével.
Így harangozták be a Hősök terére (!) szervezett előadást, amelyről a Magyar Ifjúság című lapban lehetett minden részletre kiterjedő beszámolót olvasni. Nos, ennek alapján tudható, hogy az előadáson nem kisebb dolgok történtek, mint hogy „Arany János ősi mondánkat földolgozó versének, a Rege a csodaszarvasról címűnek eléneklése közben diadalmasan fölállították az államiságot és az Európához, a civilizációhoz való tartozást jelképező nagy keresztet”; „a Dózsaként föllépő, fizikumával, énekhangjával hiteles erejű Vikidál Gyula a vörös fényben izzó trónszékről érvényesen adja elő Illyés Gyula Áldozás című versét”; a csúcspont Varga Miklós előadásában a Nemzeti dal, amelyet vidám, fölszabadult tánc követ, hogy az osztrákok bevonulására halálos csöndbe némuljon minden, csak Deák „Bill” Gyulát halljuk. Tompa Mihály versét, A gólyához-t énekli”;
az elbukott forradalom után Deák „Bill” mint üldözött vöröskatona jön ismét a színre”;
a húszas-harmincas éveket József Attila versei jelenítik meg. Nagy Feró a Tömeg éneklése közben röplapokat osztogat a járókelőknek, akik közt már föltűnnek fekete ruhájukban, megfélemlítve az önfeledten táncolókat, a fasiszták; „a játék leglátványosabb részt a II. világháborút érzékeltető és a felszabadulást köszöntő bő negyedóra. A fények, a tűzijátékok, a táncok, az öröm mindmegannyi megnyilvánulása”.
Az ifjúsági hetilap lelkesedését a közönség is oszthatta, ugyanis az Itt élned, halnod kell négy előadására 60 ezer jegyet adtak el, és állítólag hatalmas sikert aratott. Ám 40 év múltán hitelesebbnek tűnik a Kritika című lapban közölt megállapítás: „A Koltay által egybeszerkesztett szövegépület híján van a legcsekélyebb eredetiségnek is. Száz általános iskolai irodalomtanár közül kilencvennyolc ugyanilyen irodalmi műsort kreálna serdülőkorba érve milliónyi megválaszolatlan kérdéstől lázas szemű csemetéi számára. Az efféle elemista szerkesztésmód a legbiztosabb ellenszere annak, hogy a világban eligazodni próbáló gyerekemberek valahogy mégis megszeressék az irodalmat”, a végén pedig felteszi a kérdést:
„Elmélyülésre, valóban véresen tanulságos történelmünk megemésztésére, átvilágítására, megértésére nem volna inkábbs zükség, mint erre a magyarkodó gigantomániára, erre a népiesh »ideo«-discóra?”
Az idő egyérteműen a kritikust igazolta. Annak ellenére, hogy az Itt élned, halnod kellből lemez és film is készült, a benne szereplő számok közül legfeljebb egyre emlékezhetünk, a Nemzeti dalra, csakhogy Petőfi versét Tolcsvay László vagy tíz évvel a premiert megelőzően megzenésítette.
Ahogy írtuk, Koltay Gábor 1985-ben a Szegedi Szabadtéri Játékokra is tartogatott meglepetést, ám ezt már nem csak kritikusok szedték szét, a közönség sem alélt el tőle. Nem véletlenül. Koltay Kacsóh Pongrác János vitéz című daljátékát vette elő, ami abból állt, hogy Victor Máté zeneszerzővel „pop-rockosra” hangszereltette át az eredeti dalművet, a főbb szerepekre pedig a magyar könnyűzene csillagait kérte fel. Így lett Varga Miklósból Kukorica Jancsi, Katona Kláriból Iluska, a Bergendy együttes énekeséből, Balogh Ferencből pedig Bagó. A francia királyt viszont egy operaénekes, Gregor József játszotta.
Koltay semmit nem bízott a véletlenre, az előadás című ugyanis az lett, hogy János, a vitéz, ami egyértelmű utalás az István, a királyra, és ebben az a legszomorúbb, hogy a közönséget e szirénhanggal is be lehetett csapni. Vitték a jegyeket, mint a cukrot.
Viszont az előadás a többség csalódással távozott. A János, a vitéz minden szinten megbukott. „Koltay Gábor hozzámixelte István, a király néhány látványötletét: néptáncokat, szárazjégfelhők tömegét, néhány színes petárdát és katonai reflektorsugarat – ha stílust nem is, legalább néhány újabb játéksablont szorgalmazva. És feltámasztva az újra meg újra termelődő igénytelenség régi nyarakat idéző, vámszedő szellemét” – írta az Esti Hírlap, ésy az Élet és Irodalom kritikájában sem volt köszönet:
„Nem kárpótol a parádésnak mondott szereposztás sem. Főként azért nem, mert a címszerepet alakító Varga Miklós játéka jellegtelen. Egy szomorú popzenei zsúrfiú bolyong a hatalmas színpadon, akinek jelenlétét szinte csak a hangfalak jóvoltából vesszük észre.”
A Népszava János, a levitézlett címmel közökt cikket, így foglalva össze a látottakat: „elszomorító és elgondolkodtató az is, hogy az alkotók ötlettárából, eredetiségéből mint dramaturgiai csúcspont csupán arra futotta, hogy sátáni csűrdöngölőt ropjon az amúgy is eléggé furcsa temetési menet szerzetese, feszülettel a kezében, a Fogadalmi dóm kapujában”.
Ezek után mondja valaki, hogy régen minden jobb volt.
Kiemelt kép: Arcanum.hu/Film, Színház, Muzsika; 1985. augusztus 17.