Kinek a feladata és miből fizesse? A közvilágítás története egyáltalán nem olyan egyértelmű, mint ahogy gondolnánk. Világítson magának, aki fényességet akar – gondolták sokáig a városlakók és -vezetők. A Kiscelli Múzeum kiállításán jártunk.
Ma már teljesen természetes, hogy sötétedés után (vagy hőségriadó miatt lehúzott redőnynél) lámpafénynél dolgozunk, kivilágított utcán megyünk haza, és egy kattintással felkapcsoljuk otthonunkban is a világítást. Elég csak 150 évet visszautaznunk az időben: Budapest egyesítésekor sem volt magától értetődő, hogy a városi közterek vagy a lakások fényárban úsznak. A Kiscelli Múzeum kiállítása, a Világ-város, mesterséges fények és fénymesterségek azt mutatja be, hogyan vált a városi társadalom a mesterséges fény társadalmává a 19. század során.
Alig néhány évszázaddal korábban még az volt a gyakorlat, hogy az emberek a tyúkokkal kelnek és fekszenek, azaz a napkeltéhez és a napnyugtához volt igazítva a hétköznapi élet aktív időszaka. A napfény ingyen volt, ellentétben a tűzzel-olajjal-zsírral-viasszal megoldott mesterséges fénnyel – ha nem volt muszáj, nem költöttek rá. Ebben a vallásos életmód is szerepet játszott, sötétedés után mindenki a saját házába vonult vissza, nem volt elvárás sem az utcák, sem az épületek kivilágítása. Aki sötétben akart közlekedni, világított magának, gyertyával, mécsessel, fáklyával, ahogy tudott és ahogy akart.
Ebből is látszik, hogy a közvilágítást a közgondolkodás hátráltatta, nem a technológiai tudás: a világítást az ókortól ismert technikák biztosították (volna). A mécsesek már a rómaiaknál mindennapos használatban voltak, hozzánk is rajtuk keresztül jutott el. A mécseseket olajjal működtették, egy nyíláson keresztül öntötték be, majd meggyújtották a kanócot. A középkorban a tűzhely és a kemence adta az otthon fényét, a fáklyák voltak Európa-szerte elterjedve. A szappanosok faggyú-, a mézeskalácsosok viaszgyertyát öntöttek, a tartókat a fémiparosok készítették.
Az újkorban eleinte sem a városok, sem a városlakók nem gondolták, hogy a város, a városi utcák és terek világítása közfeladat lenne. Nem csak azért, mert a kivilágítatlan utcákat a sötét üzelmekkel kötötték össze: a Budapesti híradó 1846-ban arról írt, hogy a Nemzeti Múzeum mögötti részen, amely „olly sötét, hogy a költők által leírt pokol előcsarnoka méltán képezhetné”, sötét alakok settenkednek.
„Nem ártana néhány lámpát oda illeszteni olly kikötéssel, hogy majdan a lámpagyújtogató az olaj felét föl ne használja salátára – vagy mire.” A közvilágítás tehát a kezdetektől fogva a közbiztonsággal (akkori kifejezéssel a közbátorsággal) függött össze, a saláta pedig arra utal, hogy a lámpákat akkoriban repceolajjal működtették. De miért magától értetődő a kivilágított város? Már az újkorban is felmerült az a mai napig megválaszolatlan kérdés is, hogy a kávéházakban lebzselők és a bulinegyedben erkölcsvesztegetők fényben úszását miért a csendben (és sötétben) otthonmaradó polgárok fizessék meg?
A városiasodás, a polgárosodás, és az ezzel együttjáró komoly igény az éjszaka birtokbavételére elsodorta ezt a kérdést, és a mára természetesnek mondott állapot alakult ki: a közvilágítás közfeladat, amit jellemzően önkormányzatok (önkormányzati cégek) látnak el. A világítással a nappali tevékenységeket meg lehetett nyújtani, komoly szerepet játszott nem csak a szórakozás, a közlekedés, de az olvasás vagy éppen a munkaszervezés kérdésében is. A világítás története tehát nemcsak égők, izzók és lámpabúrák meg kandeláberek története. A mesterséges fény tette lehetővé, hogy az emberiség életritmusa át tudott alakulni.
Az éjszakai élet és a közvilágítás szoros kapcsolata miatt nem is csodálkozhatunk azon, hogy először Amszterdamban volt utcai világítás, kifejezetten azzal a céllal, hogy az utcák, a csatornák éjszaka is biztonságosak legyenek. Pezsgett az éjszakai élet Pest-Budán is: a Hét Választófejedelem és az Angol Királynő szállodák báltermei híresek voltak, 1790-től Budán még az Országházban is bálokat rendeztek.
A kávéházi kultúra robbanását jól jelzik a számok: 1820-ban Pesten 26, Budán 16 kávéház működött, 1850-re ez a szám megfordult, és Pest lett a szórakozás központja: 41 pesti és 19 budai kávéház működött, majd a millennium idején 580 kávéház várta a vendégeket sötétedés után is az addigra egyesült fővárosban. Márpedig ezekben presztízskérdés volt a korszerű világítás: mennyezeti és falikaros formában üzemeltek a modern gázlámpák, de a kerthelyiségekben a gyertyás és petróleumlámpás eszközök a 20. század első feléig használatban maradtak. Az elektromos fények legkorábbi alkalmazása is vendéglátókhoz kötődik: 1881-ben a Brenner-kávéház tündökölt 11 ívlámpával. A budapesti éjszaka egyszerre marketingeszközzé is vált: a korabeli képeslapokon megjelent a kivilágított főváros képe is, a mulatozók a pesti éjszakából küldték üdvözletüket.
A Kiscelli Múzeum kiállításának rendezője, Molnár Álmos hangsúlyozta: a közvilágítás története olyan sűrűn kapcsolódik társadalmi kérdésekhez, hogy leképezi a város hierarchiájának történetét is. Sőt, a történelmét is: Pest 1839-től tervezte, hogy a petróleumot gázra, azaz korabeli szóval: légszeszre cseréli, de a szabadságharc végül elsodorta a tervet. Csak 1855-ben tudtak 25 évre szóló szerződést kötni a gázvilágítás megvalósítására, a hozzátartozó gázgyár a mai II. János Pál pápa téren épült fel 1856-ra, az üzem emlékét őrzi két utcanév a környéken, a Légszesz és a Gázláng. Az üzem megnyitását követően először a Kerepesi (ma Rákóczi) úton és a Belváros utcáin 838 utcai gázlángot, valamint 9148 magánvilágítási lángot táplált a gyár.
A gázvilágítás után a következő lépés a közvilágítás elektromosítása lett volna: ez éppen az előbb említett szerződés miatt egészen 1909-ig elhúzódott. „Ekkor a közgyűlés engedélyt adott a Budapesti Általános Villamossági Rt-nek a Rákóczi úton a Károly körúttól az Erzsébet körútig terjedő szakasz 38 ív lámpájának próbavilágítására, ezzel kezdetét vette a fővárosi közvilágítás elektromos korszaka” – írja a kiállítás faliszövege.
A különböző világítási technikák a társadalom és a város különböző szegleteiben egyszerre voltak jelen: a csőhálózaton érkező gázt költséges volt bevezetni, ezért a petróleum és a gyertyavilágítás is érvényben maradt.
Az arisztokrácia sokszobás rezidenciáiban 1893 után felvillantak a modern elektromos fények is: a Magyar Villamossági Rt. ügyfelei lettek az Andrássy, Csekonics, Wenckheim grófok, a Lipthay és Wodianer bárók. A középosztály bérlakásaiba gyertyás vagy petróleumcsillár került, az elektromos világítás nem volt jellemző egészen a 20. század elejéig. A külvárosi lakásokban egyszerű gyertyás eszközök vagy asztali petróleumlámpák világítottak.
Közben a tervezők is észbekaptak, az 1850-es évek végétől a Monarchiában is megindult a tömeges lámpagyártás: a pesti üzletekben is elérhető, sorozatgyártott Ditmar-lámpák kifejezetten divatosak voltak és komoly iparművészeti értéket képviseltek. A lámpa-láz a korabeli reprezentatív építészetben is megjelent, komoly építészek, például Feszl Frigyes és Ybl Miklós is terveztek lámpákat.
A Kiscelli Múzeum kiállítását a Fővárosi Levéltár főlevéltárosa, Sipos András nyitotta meg, beszédében hangsúlyozta, hogy a világítás történetét nemcsak életmód- vagy technikatörténetként kell olvasni, hanem politikai kontextusban is. Vajon a Nagy Testvér nem pont onnan eredeztethető, hogy azért lát mindent, mert kivilágítottuk neki a közteret? Fenntartható-e energetikailag az az energiafogyasztás, amit a nagyvárosok éjszakai életmódja, fényreklámjai és díszkivilágítása jelent? A kiállítás alcímében jelzi, a 19. századig dolgozta fel a témát. A 21. századi fényszennyezésre, energiapazarlásra és térfigyelő kamerákra már nem tér ki, de a minden oldalról körüljárt alapos feldolgozás lehetőséget ad a továbbgondolásra.
Az énbudapestem applikációjában 20% kedvezménnyel lehet jegyet vásárolni a Kiscelli Múzeumba. Az applikáció az AppStore-ról és a Google Play-ről egyaránt telepíthető.