A nagy sajtóvisszhangot kiváltó fecskendős, ürülékes élménybeszámolókat olvasva útra keltünk, hogy megnézzük a kerepesi gettójáratot. Vajon valóban bódult, ittas emberek vették át az uralmat a gödöllői HÉV-en?
A vadonatúj Kerepesi úti zebránál álltam, amikor elindult a gödöllői HÉV. Este fél 11 volt, tudtam, hogy a következőre negyven percet várnom kell, de egyáltalán nem bántam. Arra voltam kíváncsi, valóban kritikus-e a helyzet a H8-as vonalon, ahol egy múlt heti élménybeszámoló szerint drogosok vették át az uralmat.
Ládaderbi
A megálló és az aluljáró között egy fekete trikós férfi néhány másodpercenként elkiáltotta magát. „Hé! Hé!” Kezében azt a 200 forintos sört szorongatta, aminek leginkább a németes hangzású nevét fizeti meg. Egy ötfős társasághoz csapódott, akik úgy fogadták, mintha ismerték volna. Az időközben befutó csömöri HÉV-ről egy szakadt, Marvel pólós, gumipapucsos férfi sietett hozzájuk, aki egyik kezével egy gurulós kocsit húzott maga után. Másik kezében két hatalmas kék cukroszsákot egyensúlyozott, az egyiken felirat hirdeti: Scandinavian sleeping and living. „Guberálni voltam” – köszönt oda. „Tihamérnál leszállsz, annyi minden van ottan, Jóisten gyere le! Menjetek lomizni!”
A három éve bezárt Gombánál egy férfi Donáth Anna plakátjait szedte le, az oszlop tövében egy pár magára hagyott cipő hevert. Egész jó állapotú, nemrég hagyhatták ott. Az épület tövében két hajléktalan feküdt egyáltalán nem skandináv módon.
Érkezik a gödöllői – kerepesi – szerelvény is. A megállóban egy feltűnően alacsony, kimerültnek tűnő asszony kóláspalackot szorongatott. Érték, már visszaváltható. Egy fekete melegítős férfi leszállt, és szinte azonnal hónaljig túrt az első kukában. Sorra húzta ki az alumíniumdobozokat, és az aluljáró tövében lévő kukáknál is sikerrel járt. Nem csak piaci rést talált, hanem használható cigarettacsikket is, az öngyújtóját idegesen kattogtatta, végül feladta.
„Van tüzed, báttya?” - kérdezte a velem szemben állót.
Az aluljáró lépcsője melletti kukát már türelmetlenül kotorta át, hamar átadta a terepet egy hosszú, ősz hajú, copfos nőnek. Ő is két kék zsákkal érkezett, lecsapott a maradékra.
Lyukasztani sem kellett volna
Tizenegy óra elmúlt, felszálltam a H8-asra. Az első ember, akit megláttam, egy fehér pólós, fiatal, bajuszos férfi volt, lila karszalagja a csuklójáig csúszott. Reflexből elővettem és kilyukasztottam a kiegészítő jegyemet, de mire visszafordultam, elrakta a karszalagot és elmosolyodott. „Nem kellett volna” – mondta. Véget ért a műszak, az első megállónál leszállt.
Az egykor a csepeli HÉV-hez szokott szememnek és orromnak meglepően tisztának tűntek a kocsik. Néhány, reflexből eldobált energiaitalos és sörösdobozt találtam, cigarettának is csak a tokja hevert a földön. Munkában, tanulásban, vagy a nyári szerdában kiégett arcokból sokkal több volt, mint látszatgengszterekből. A biztonság kedvéért Kerepes előtt figyelmeztetett a bemondó, hogy ha veszélyben érzem magamat, vagy utastársaimat, akkor hívjam a 112-es telefonszámot, de erre nem volt szükség. Fecskendőkkel, vizelettel, ürülékkel egyik kocsiban sem találkoztam, pedig a szintén hétköznap este, 11 után készült élménybeszámoló után erre számítottam. Az említett HÉV-rendészek műszakja már korábban lejárhatott. A kocsikban kihelyezett hirdetések helyén néhol szintén arra biztatott egy felirat, hogy ha veszélyben vagyok, hívjam a rendőrséget.
Fél tizenkettő után szálltam le Kerepesen, az állomáson csak a tücskök ciripelését lehetett hallani. A 3-as út mellett sétálva néhány percen belül három rendőrautó lassított le mellettem, egyik sem szirénázott. Visszafelé egyetlen ember várta a HÉV-et, de ő sem kerepesi volt. Felszállt, elaludt, és Kerepesen kötött ki, mondta. Az időre, cigarettára és dohányboltra vonatkozó kérdései alatt továbbra is makacsul ciripeltek a tücskök. Láthatóan bódultnak, ittasnak tűnt, de az üzleti érzéke még a helyén volt. A következőként befutó várakozónak telefont próbált eladni, végül memóriakártyákra szorítkozott az üzlet, én pedig pénzváltó lehettem volna, ha szeretnék.
Végül befutott az Éjféli Expressz, mindhárom kocsi üres volt. Az útitársaim Cinkota felé egy félig megevett szendvics és egy bivalysör voltak. Kistarcsánál átszálltam a következő kocsiba, ahol a két felszálló mellett két embert felismertem a kifelé tartó járatról is. Az ülés alatt molyoltak, nézték, nézem-e őket, én pedig érdekesebbnek láttam a szomszéd ajtónál eldobált rágós zacskót és legyezőket. Cinkotán mindannyian felszálltunk az első ajtós éjszakai járatra, egy-két hangos kiabáláson túl nem zavartak sok vizet. Az Örsnél egyikük még rákérdezett a dohányzási szokásaimra, aztán elindultak a Tihamér utca felé.
Kritikus a helyzet?
Egyéjszakás kalandból nem lehet messzemenő következtetést levonni, de olyan élménnyel nem találkoztam szerda éjjel, amivel nap mint nap ne szembesülnék például a Népliget aluljárójában, vagy akár az Örs vezér terén. Néhány ittas ember valóban utazott Kerepesre és vissza, de az uralmat nem vették át. A kerepesi rendőrök láthatóan ismerik a helyzetet, és a 3-as út mentén – párszáz méterre a hírhedt Gyár utcától – hétköznap éjjel több kocsival járják a környéket. A HÉV-eken alkalmanként megjelenő vizelettel, ürülékkel, fecskendővel, a bódult, öntudatlan emberekkel pedig nem elsősorban közbiztonsági, hanem szociálpolitikai hiányosságok miatt találkoznak az utasok – Csepelen és Kerepesen is.
(Kiemelt kép illusztráció: Pelikán János/Képszerkesztőség)