Végig az Andrássy úton címmel jelent meg új kézikönyv, amely Budapest egyetlen sugárútjának történetébe húzza be az olvasót. Pont úgy, ahogy egy vezetett séta tenné.
Ez egy kézikönyv, és ha úgy döntünk, hogy szép sorban haladunk az olvasással, akkor – nem meglepetésre – egy történeti áttekintéssel fogunk kezdeni. A szépen tagolt sugárút gróf Andrássy Gyula várostervezési tervei mentén, Podmaniczky Frigyes báró, építészeti bizottsági elnök bábáskodása mellett valósult meg. Kellett is a vízió, ha nem is olyan bátran, hogy a Reitter Ferenc-féle hajózható csatornák is megvalósulhassanak. A telkeket egyenként adták el, és csak az aktuális divat miatt lett viszonylag egységesen historizáló, eklektikus hatása az útnak. Ez az egyetlen útvonal volt a Városligetbe, az akkor még autóforgalom nélküli és akkor még nem is Oktogonon át.
A sétakönyvben számtalan névhez lehet átlagos műveltséggel is kapcsolódni, de hemzsegnek az ismeretlenül ható, de nemesi hangzású családi hivatkozások is – hogy melyekhez tartoznak az érdekesebb történetek, az már egyéni megítélés kérdése. A Hermész szobrával koronázott Fonciére-palota története a lenyűgözőbb vagy a Saxlehner-család története, akik Hunyadi Jánosról elnevezett, világhírű termékükkel, a palackozott keserűvízből építettek cégbirodalmat? Melyik kávéházban ücsörgött Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál az étlapot firkálgatva, politizálva? Biztosan ma is címlapon lenne, ahogyan a Pestre költöző, amerikai iparmágnás család “petróleumszagú” lányát eljegyezte egy Széchenyi-leszármazott, a lapok meg csak találgatni tudtak, hogy melyiküknek milyen hátsó szándékai voltak a friggyel. Az is olvastatja magát, ahogy más családok, generációkon keresztül építettek maguknak reputációt, amit pillanatok alatt tönkretettek többszörös házasságtörők és pénzvarázsló sörgyárosok. Hogyan versenyeztek a kávéházak a Csontváry, Rippl-Rónai vagy Babits és Rejtő Jenő kegyeiért? Az épületek homlokzatai vagy nagy gonddal őrzött enteriőrjei pedig itt-ott kis nyomokkal segítenek felgöngyölíteni a válaszokat, hogy mit, hol érdemes keresni, abban meg segít a könyv. A klasszikus épületeken kívül, mint mondjuk az Operaház, ami jó pár dologban megelőzte és felülmúlta pl. bécsi nagy testvérét is, itt állt a szecessziós homlokzat mögé bújt Párisi Nagy Áruház is ismert épület, amely a fénykorán már rég túl volt, amikor 1957-ben a Divatcsarnok nevet kapta.
Időnként olyan élmény a könyvet olvasni, mintha az Andrássy út egy polcrendszer lenne, ahol a különböző épületek különböző zsánerű könyveket jelentenek – a borítóról viszont nem mindig derül ki, hogy mit találunk benne, ha kinyitjuk. Máskor meg mintha egy történész és egy bulvár újságíró beszélgetésébe csöppenne az ember. Az egyik egy krumpliföldek, mocsarak és földszintes nyaralók helyén felépített neoreneszánsz palota kis részleteiről kezd el mesélni, a másik a benne lakó hamutartós gyilkossal árnyalja a képet.
Ahol egy átlagos járókelő csak egy utcát lát szép házakkal, ott a sétakönyv olvasója történeteket hall, családtagok közötti ármányt és csillogást lát, lócitrom és festék szagát érzi. A formátum megengedi, hogy olvasóként a könyvet becsúsztathassuk a hátizsákunkba, és elő-elővegyük, amikor kíváncsiak leszünk, hogy miért sgraffito került az utcafrontra itt, miért repült szárnyas paripa oda, és hogy került az elefánt mögött menetelő orrszarvú amoda.
Morcsányi Elza: Végig az Andrássy úton - A sugárút legendás történetei, 2024 (Kiadó: Athenaeum)