Most kivételesen tud, ha odafordulunk, meghallhatjuk történetét. Az óbudai téglaszárító barakkokban tartották fogva a második világháború idején a romákat, innen indultak a munka- és megsemmisítő táborok felé.
Ha az óbudai föld beszélni tudna, nagyon régről kezdené a történetét. A Hármashatár-hegy óbudai oldalán a kiscelli agyag 30 millió évvel ezelőtt alakult ki, kitermelését az ókori rómaiak kezdték meg. Az ipari téglagyártás, mint annyi ipari kezdeményezés, a kiegyezés után indult meg Budapesten, a Bécsi úton egymás mellett állt a Nagybátony-Újlaki és a Victoria (Bohn)-Téglagyár.
Már ez is egy kevéssé ismert története a fővárosnak, de ami ezután következett, arra végképp homály borul.
Magyarország 1944-es német megszállása után a téglagyárakat ugyanis a nagy területük és magas kerítésük miatt gyűjtőtáborként kezdték használni.
„A Pest környékén begyűjtött romákat az óbudai téglagyárban terelték, zsidó honfitársaikkal együtt. A Bécsi út két oldalán fekvő gyárakban várták sorsukat a téglaszárító tárolókba terelve, borzalmas körülmények között. Összeterelésüket és üldözésüket a nyilas keretlegények végezték (1944. október 15-től), akiknek budai központja a Bécsi út 171. sz. alatt volt. A téglagyárakból 1944. november 10-én Budaörsre terelték a roma foglyok egy részét, akiket marhavagonokba zsúfolva különböző koncentrációs táborokba, Dachauba és Mauthausenbe deportáltak. A fővárostól távolabbi területeken összefogott romák egy jelentős részét Komáromba szállították, ahol a Csillagerődben őrizték őket szintén szörnyű állapotok között, ahonnan a munkára alkalmasnak tartott foglyokat nyugatra deportálták” - áll a Budapest Galéria kiállításának, a Ha mindenki meghallaná - A holnap ellenállásának roma archívumai egyik falszövegében.
A nemzetközi Depart Collective most megnyílt tárlata két részből áll: a földszinti termekben szó szerint megszólal az óbudai föld. A sötét terekben fémoszlopokba elhelyezett kis hangszórók fölé hajolva olyan leveleket hallgathatunk meg, amelyeket a mai emlékezők írtak azoknak, akik a roma népirtásban haltak meg. A galéria emeletén az alkotócsoport és budapesti roma szervezetek kísérőprogramjai várják a látogatókat. A kiállítás korábban Ausztriában és Csehországban mutatkozott be, Budapesten előbb a STEREO10 Fesztiválon, majd a FLASZTER – 1. Budapesti Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé keretében az egykori téglagyár helyén kültéren volt meghallgatható, most pedig a múzeumi térbe költözve a korábbi helyszínek anyagait is bemutatják.
„Hogyan állíthatunk emléket olyan embereknek, akikről szinte alig tudunk valamit?” – teszi fel a kérdést a kiállítás. „Nagyon kevés adat áll rendelkezésre arról, kik voltak ezekben a gyűjtőtáborokban, alig néhány dolgot tudunk róluk, sokakról szinte csak a születési évszámukat és haláluk körülményeit” – mondta Szepes Anna, a Depart magyar művésze az énbudapestemnek a szerdai megnyitón.
Pocsai Bettina roma aktivista hozzáteszi: az elnyomó oldalról azért is hiányzott a dokumentáció, mert egyszerűen azt gondolták, hogy ezek az emberek még annyit sem érnek, hogy bármiféle nyilvántartás legyen róluk.
Sokszor olyan hirtelen történtek a dolgok, hogy nem maradt nyoma. Magyarországon többször megcsinálták a katonák, hogy egy eldugottabb cigánytelepen ott helyben kivégezték az embereket, anélkül, hogy bármit kérdeztek volna tőlük.
A projektet eredetileg közterekre, az egykori gyűjtőtáborok és kényszermunkatáborok területére tervezték egyfajta átmeneti emlékműként. A korábbi helyszíneken földbe ásott hangszórókhoz hajolva lehetett meghallgatni a leveleket, így a nemzetközi csoport kiállítása többnyelvű, magyar, német, ukrán, roma és angol nyelvű szövegeket egyaránt hallhatunk. A Budapest Galériában bemutatkozó anyagot nagyrészt 2023-ban Magyarországon gyűjtötték. „Ezek mind friss szövegek, a korábbi angol nyelvű levelekből azokat válogattuk be, amelyek az aktív emlékezés lényegét fogják meg. Minden levél nagyon más, ez is fontos volt számunkra, hogy minden emlékőrző úgy közelít ehhez a feladathoz, ahogy neki jólesik. A saját munkásságán keresztül állít emléket a jelenben és viszi tovább a jövőbe.” A megnyitó idején az egyik hangszóróból Horváth Kristóf, Színész Bob mesélt arról, milyen folyamatos megkülönböztetések érik a mai Budapesten.
A korábbi tárlatok Salzburgban és Bécsben valósultak meg. A bécsi Favoriten (Hellerwiese), Simmering (Wankogstätten) és Floridsdorf (Bruckhaufen) kerületekben 1939 őszétől több táborban is tartottak fogva és deportáltak romákat és szintiket, és ma semmi sem őrzi az emléküket ezeken a helyszíneken. A salzburgi Maxglanban a projekt egy szintén kevéssé ismert egykori kényszermunka tábor helyén valósult meg, ahol mintegy 200 romát és szintit tartottak fogva 1940 és 1943 között, akiket később Auschwitzba és Ravensbrückbe deportáltak. Az egész történetben az a legszomorúbb, hogy Salzburg város levéltárában mai napig nincs információ erről a területről, egy történész magángyűjteményében lelhetők fel csupán a nevek.
Szimbolikus, hogy valóban a föld mesélte el a történetüket, amikor Auschwitzban évtizedekkel később a föld alól előkerülő nyilvántartásokban írták le, honnan érkeztek a táborba a romák.
„Innen jött az ötlet, hogy jelöljük meg azt a földet, ami ezt az elnyomást őrzi. És közben ne csak a terrorra emlékezzünk, az elnyomó hatalmak cselekedeteire, hanem azt is tegyük láthatóvá, hogy kik dolgoznak ma a roma egyenjogúságért, oktatásért, kultúráért. Az ő hangjukon keresztül hangosítjuk ki a múltat és követeljük vissza ennek a történetnek a láthatóságát” – magyarázza Szepes Anna. A projektbe bekapcsolódó emlékőrzők egy-egy konkrét emberrel teremtenek kapcsolatot a levél útján. A levélírókat nyílt felhívásban, illetve a kutatás során bekapcsolódó szervezetek mentén keresték meg. Az alkotást workshopokkal segítették, hogy az aktív emlékezés művészi gyakorlatát megosszák a levélírókkal. „Fontos volt számunkra, hogy ne egy tömegként emlékezzünk rájuk, hanem az egyes emberekre, akik ide be voltak zárva. Bár a történetírás kitörölte őket az emlékezetünkből, mi egyesével szólítjuk meg őket.”
Konkrét föld is került a múzeumi térbe: az emeleti szobában lévő földoszlopnál kifejezetten felszólítják a résztvevőket arra, hogy túrjanak bele az emlékeket hordozó földbe. A felső szinten található, a szervezők által (de-)Archiváló labornak nevezett szobák tovább aktivizálják a látogatót. A színpadként, műhelyként, és dolgozószobaként is funkcionáló terekben a Depart szakmai partnerei mutatják be a roma közösségben zajló munkájukat, folyamatokat. Sőt, a levelek írásába is bekapcsolódhatunk a levélíró szobában, a levélíró workshopokon keresztül, így jön létre egy folyamatosan bővülő archívum. A könyvtárszobában a korábban a témában megjelent kiadványokat gyűjtötték össze a további informálódás céljából. „Nagyon fontos, hogy a saját kezünkbe vegyük azt, ahogyan beszélünk erről a dologról” – hangsúlyozza Pocsai Bettina.
Jelenleg 50 magyar és 50 idegen nyelvű levél áll az alkotók rendelkezésére. Az idei céljuk, hogy az összes levél legyen hozzáférhető egy online archívumban. Ezen kívül szeretnék magát az aktív emlékezés módszertanát publikálni és elterjeszteni:
A projekt során az elnyomó tendenciáknak, a felejtésnek akarunk ellenállni. De mit jelent közben ma az emlékezés? Évente egyszer elmegyünk egy emlékműhöz?
Mi facilitátorként gondolunk magunkra, akik helyszínekhez kapcsolódva embereket bevonva létrehozunk egy installációt, – egy keretrendszert az emlékezethez –, amelynek a tartalma a résztvevőktől függően változik. Szeretnénk, ha ez módszer elérhető és szabadon felhasználható lenne más történetek számára is” – fogalmazza meg a távlati célokat Szepes Anna.
Együttműködő partnerek
Phiren Amenca
Független Színház Magyarország
Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány
Romano Instituto Cigányságkutató Intézet
Romaversitas Alapítvány
Utcaszínházi Alkotóközösség
Romakép Műhely
Magyar Nemzeti Levéltár
Dr. Ámbédkar Iskola
Óbudai Múzeum
A Budapest Galériába az énbudapestem applikációval 20% kedvezménnyel váltható jegy.