Legalább akkora volt a különbség, mint az 1848-as és az 1954-es évek között. De a forradalom vagy az elveszített világbajnoki döntő fel sem derengett.
„– A’ bálok megkezdődtek. Mindenfelé készületeket hallunk. Már volt nőegyesületi bál, f. hó’ 26 kán több ifjak rendeznek tánczestélyt s az ellenzéki körben is nagy mozgalmak vannak. Ma a’ budapesti keresked. egyesület nyugdij- és betegápoló intézete’ javára adatik 500 darab értékjegyes nyereményt nyújtó szerencse-révvel egybekapcsolt nagy álarczos bál” – számolt be a Pesti Hirlap 1848 januárjában a farsangi eseményekről, kiegészítve azzal, hogy a február 15-én országgyűlési bált is rendeznek Pozsonyban.
A kártya jegyében
Noha a fentiek alapján okkal gondolnánk, hogy ezen a bálon is a jótékonyságé és a kegyelemé volt a főszerep, a gyakorlat egészen mást mutatott. A est fénypontja ugyanis nem a bálkirálynő választás, netán a jelmezverseny eredményhirdetése volt, hanem az, hogy előkerült az „ördög bibliája”, amelyből nem mindenki „olvasott" szerencsésen. A feljegyzések szerint a képviselő urak makaóban mérték össze erejüket, melynek során Csernovics követ 30 000 forintot, Horváth képviselő 20 000 forintot veszített, míg Bónis Sámuel, aki nem sokkal később a forradalmi törvények megalkotásában vett részt és a szabadságharc koronaőre is volt, 12 000 forinttal lett szegényebb.
Az eseményről azt írta később báró Podmaniczky Frigyes, hogy „az országgyűlési bálok több nagy vagyont úsztattak el, mint a rossz termések, elemi csapások, gazdasági krachok”. Mindent összeadva, Csernovics követ összesen 70 000, Horváth pedig 40 000 forintot veszített 1847/48 telén. A legrosszabbul azonban Bónis Sámuel járt, aki kénytelen volt birtokai egy részét is eladni. A későbbi nagy öregek azonban a még korábbi farsangokra emlékeztek meleg szívvel: „A farsang pazarlásai javában tomboltak 1848-ig. Ha nem is olyan eszeveszett szilajsággal, mint Mária Terézia korában, amikor a dúsgazdag s később koldussá lelt gróf Czobor Tintoretto egyik világhírű festményével béleltette egyik udvari maszkabálra kabátját, vagy amikor gróf Csáky János egy farsangi felvonuláson drágakövekkel csináltatta kocsija kerékszögeit és arannyal szőtt pántlikákkal fonállá a lovak sörényét. Herceg Grassalkovich pedig, mert Mária Terézia látogatásakor nem esett hó, a gödöllői országutat oly magasan rakatta meg sóval, hogy azon vígan csússzon a királynő szánkója”.
Dolgozó ifjúság
Noha a következő 100 évben a farsangi bálok és mulatságok továbbra is a legfőbb év eleji programoknak számítottak, a legendás kártyapartik és egyéb hőzöngések egyre inkább a múlt ködébe vesztek, az újdonsült rendezvények pedig a diszkréciót igyekeztek mindenek fölé helyezni. 1949-től azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a látszólag finom és úri mulatságok ideje is lejárt.
A farsangot immár a dolgozó nép szórakoztatásának jegyében rendezték, az 1951-ben létrejött Állami Jelmezkölcsönző Vállalat pedig abban segített, hogy a vendégseregnek még azzal se kelljen foglalkoznia, hogy otthon dob össze valamit a jelmezbálra. Ahogy az a világháború előtt, úgy a proletárdiktatúra éveiben is megrendezték a különféle szakmai bálokat, ám míg korábban a jogászok, a mérnökök vagy éppen a hírlapírók rendezhettek bált, az 1950-es években már a traktorosok, az öntőmunkások és a villamoskalauzok is. De a legnagyobb szenzáció a parlamentben megtartott farsangi bál volt, amit 1954. február 20-án rendeztek „a dolgozó ifjúság” részvételével.
A rendezvényre kétezer fiatalt válogattak ki a legnagyobb műgonddal, és igyekeztek számukra a legmagasabb szintű szolgáltatást nyújtani. Ha abból indulunk ki, hogy akkoriban szinte minden hiánycikknek számított, legyen az disznóhús vagy tűzkő, nem lehet kétségünk afelől, hogy e parlamenti bál örök élmény maradt a szerencsés résztvevőknek. Egy estére ugyanis megtapasztalhatták, hogy milyen az árubőség, a déligyümölcsök íze, milyen a ropogós pékáru. De a pártpropagandistáknak sem kellett üres kézzel távozniuk.
Jó példa erre a Népszava 1954. február 23-i vezércikke, amelyben ezt írták: „ Bál, farsang, karnevál... A mienk ennek a költészete is, az ország gazdáié. Nem tivornyázó úri-muri, nem a Móricz Zsigmond festette régi úri bál. Biztonság és derű, önfeledt vidámság, jókedv és muzsika – ez a mi farsangunk. (…) Nézzünk a táncolók szemébe – pillantásuk azt hirdeti: élni jó! Hallgassuk a zenét – ezt muzsikálja: élni jó! Lopjunk el szerelmes suttogásokat, az örök szó – a szeretlek – azt jelenti: élni érdemes, élni szép! Ezt éreztük a parlamenti bálon, ezt a kultúrházakban, Budapesten és falvakban, az új báli éjszakákon, ezer és ezer ifjú, ezer és ezer lány mosolyában, táncában, énekében. Ezt hirdeti az idei farsang, ez a gondolat, ez az érzés szórja a jókedvet és a derűt a mai magyar farsang éjszakáin, munkások, parasztok, értelmiségiek báljain”.
A nagy sikerre való tekintettel 1954 márciusában a parlamenti bált annak ellenére megismételték, hogy farsangi időszak addigra már véget ért.
(Kiemelt kép: 1954 Fortepan/Bauer Sándor)