Szép Ernő hírlapírói munkásságára fókuszál a Mikor városunk még szebben hanyatlik című könyv, amelyben az író Budapestről szóló cikkeit olvashatják. A könyv összeállítójával, Zeke Gyulával beszélgettünk.
– Honnan való a könyv címe?
– Eredetileg egy 1912-es, szivaros fiúról szóló szövegnek volt az egyik félmondata. De, mint minden jó cím, ez is több fenekű, vagyis nem szó szerint veendő. Nyilvánvaló, hogy van egy korabeli kontextusa, ugyanakkor a szerző gondolkodását és szemléletét átható szomorúságot is mutatja, ami egyféle modernizációs szkepszist is takar.
– Mi volt ennek az oka?
– Szép Ernőnek több ilyen modernizációs változást is meg kellett élnie. Például azt, hogy a konflisok és fiákerek közlekedésre és udvarlásra egyaránt alkalmat adó világát felváltotta a technika. Előbb megjelentek a villamosok, később a személyautók. És ezek az 1930-as évek végére annyira kiszorították a lovakat az utcákról, hogy már az akkori gyerekeknek el kellett mondani, hogyan nézett ki a századfordulós, lovakkal teli Budapest. És így tovább. Persze megkérdezheted, hogy miért épp ezt félmondatot választottam a gyűjteményes kötet címéül. Nos, egyrészt azért, mert a mindenkor elkerülhetetlen veszteségélményt – amely ráadásul nem csupán társadalmi és modernizációs jellegű volt, hanem háborús rombolás és pusztítás is - életemben magam is rendre átélem és szenvedem.
– Igen, az első világháborús évek alatt már sejteni lehetett, hogy a főváros fejlődése leszálló ágba kerül.
– Kétségtelen, már 1915 körül világossá vált a kortársak számára, hogy valaminek itt vége szakad. Nem pusztán Budapesten, persze, hanem mindenestől a világban. Az írók nagy része úgy reagált erre, hogy először ösztönösen, azután mind szomorúbb tollal megkezdte a nosztalgiagyártást. Szép Ernővel is ez történt. Nagyon érdekes, hogy az I. világháború előtt született írásaiban a keserűség, a halálvágy, a szomorúság, az élettel, a világgal, a várossal szembeni elégedetlenség dominál, utána viszont mindez a visszahozhatatlan múlt iránti vágyakozásba, nosztalgiába fordul.
– Szép Ernőt elsősorban költőként, valamint színmű- és regényíróként tartják számon. Hírlapíróként is jelentősnek mondható?
– Ha a megélhetést nézzük, Szép Ernőnek a hírlapírás volt a legfőbb bevételi forrása. A most megjelent könyvnek az az egyik célja, hogy felmutassa, mennyi prózagyöngyszem van Szép Ernő cikkeiben, noha nem mindig jókedvében, s meglehetős tömegben állította elő azokat. Olykor egész írásokra tekintve is igaz ez, de ha számos szöveg láthatólag a kényszer és a határidő szorításában született, akkor is rendre becses nyelvi elemek bukkannak fel bennük. Ez persze nem meglepő, hiszen akinek a nyelv, az írás a fő tehetsége és a médiuma, az még, ha akarna sem tud mindenestől rosszul írni. Szép Ernő szövegei még önismétlések esetén is tele vannak jó mondatokkal.
– Hogyan találtál rá a hírlapíró Szép Ernőre?
– Nem nagyon kellett rátalálni. Hogy a korabeli szépíróknak az újságírás volt a kenyere, azt nem Szép Ernő kapcsán tudtam meg. Már annak idején, 2008-ban, a Budapesti Negyed folyóirat 61. és 62. számaként közreadott két hasonló jellegű Kosztolányi kötetem összeállításakor is láthattam, micsoda fontos szerepet töltött be a Nyugat első (s részben még a második) nemzedéke íróinak mindennapjaiban a hírlapírás. Úgyhogy én már az Arcanum megjelenése és fölfutása előtt is szisztematikusan figyeltem a két világháború közti lapokat – látnivaló volt, hogy a kortárs írók közül szinte mindenki, aki élt és mozgott, ott volt a lapokban. Ez volt a megélhetésük állandó és megbízható alapja.
– Milyen lapokba írt Szép Ernő?
– Ahová csak tudott, de főként Az Estbe, majd Az Ujságba, amelyeknek állandó munkatársa volt. Ám írt a Pesti Hírlapba, a Pesti Naplóba, vagy A Reggelbe is, a hetilapok közül pedig főként a Színházi Életbe az Uj Időkbe és a Tolnai Világlapjába.
– Hány cikke jelent meg?
– A hozzávetőleges számításom szerint legalább 4000 cikket írt a fél évszázadot átívelő budapesti élete során. Ebből tételesen eddig úgy 2750-et sikerült összegyűjtenem. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy teljessé teszem és a kötetben közlöm is ezt a bibliográfiát, de látnom kellett, hogy ez az adott határidő mellett kivihetetlen lenne, a szó szerinti teljesség pedig különféle okokból ettől függetlenül is elérhetetlen.
– Mennyire számított népszerű hírlapírónak?
– Nagyon népszerű volt. Ott volt a legismertebbek és a legfoglalkoztatottabbak között. Ugyanazon a szinten, ahol Bródy Sándor, Krúdy, Karinthy Frigyes, Kosztolányi, Heltai Jenő vagy Molnár Ferenc. Az a benyomásom, hogy az írásai nagyon nagy mértékben hozzájárultak a lapeladásokhoz, tehát ahová éppen írt, annak a lapszámnak nagyban megnövelte az eladhatóságát. Amúgy a jelenléte Az Estben és a többi napilapban, éppen az írósága, illetve a korabeli nőközönség szemében különösen csillogó költősége miatt volt kiemelkedő. Az olvasók azért is várták és szerették az írásait, mert ezekben a szövegekben mindig volt valami olyasmi, ami egy „nem művész” hírlapíró cikkében nemigen volt fellelhető.
– Közismert Adyval kötött barátsága, ami érdekes, mert két teljesen eltérő „alkatról” van szó.
– Ady azért barátkozhatott vele, mert Szép Ernő a művészi és költői alkatánál fogva nem volt, nem lehetett vetélytársa a „legnagyobb költő” címért folytatott ádáz versenyben. Szép Ernő számára viszont a költészetben Ady, a prózában pedig Krúdy volt az a figura, akikért rajongott, a szónak már-már „szerelmes” értelmében. A megmaradt levelekből kitűnik, hogy amikor ezekről az emberekről írt, valóságos imádattal szólt róluk. Emögött önzetlen és érdek nélküli művészi rajongás állhatott, de lehetett még egy további vonatkozás is: Ady és Krúdy nem volt zsidó, Szép Ernő viszont egész életében küszködött a zsidóságával.
– Hány Szép Ernő cikket olvashatunk a kötetben?
– 257 írás van a könyvben, ha igaz, az áttekinthetőség kedvéért kilenc nagy fejezetben, és majdnem száz alfejezetben. Erre a bontásra azért volt szükség, mert ha ömlesztve hoztam volna a írásokat – mondjuk időrendben –, az egészen másfajta figyelmet és némi „pluszmunkát” igényelt volna az olvasótól. Így, hogy ez a tágas és igen sokfelé ágazó Budapest-anyag szét van szedve egészen kicsi tárgyakra, alkalmas arra, hogy elalvás előtt egy-két cikket elolvassunk és így „hálózzuk be” a kötetet. A cél az volt, hogy a könyv teljes, kaleidoszkópszerű körképet adjon a múlt századfordulós és a két háború közti Budapest társadalmáról, a tereiről, az alakjairól.
– Mint említetted, a cikkekben az önismétlések is tetten érhetők. De mennyire volt következetes, ha úgy tetszik, elvhű a hírlapíró?
– Ebben a kötetben nem sok olyan cikk van, amelyben ezt a fajta gondolati következetességet számon lehetne kérni, hiszen ezek részben szépprózák, amelyek mögött nem világnézet, hanem egyfajta szomorún rajongó, sétáló szemlélődés áll. Valamiféle önellentmondás legfeljebb ott mutatható ki, amiről már szó volt, hogy Szép Ernő századfordulós Budapest- és világszemlélete kritikus és elkeseredett, de ez az egész elkezd megszépülni a világháború után.
– Szép Ernő életét mennyire befolyásolták 1938-tól sorra megjelenő zsidótörvények?
– 1939-ben, a második zsidótörvény után Az Est megszűnt, de ő akkor már inkább az Ujságba írt, ami 1944-ig működhetett. Ezzel együtt tény, hogy kevesebbet tudott publikálni, mégis egészen az utolsó időkig úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi. Az akkori cikkeiben nincs nyoma az üldöztetésnek, ez a tapasztalat és élményréteg csak majd az 1945-ben megjelent, Emberszag című könyvében kerül elő.
– Hogyan élte túl a nyilasterrort?
– Bujkálással. Egyik lakásról a másikra mentek a húgaival, de ebben a legkisebb lánytestvére, Szép Anna volt a védőangyala, aki ezt részben meg is írta az emlékirataiban. Ezekből a szövegekből az derül ki, hogy Szép Ernő hagyta volna úgy folyni a dolgokat, ahogy a sors rendeli, ezért, ha csak saját magára lett volna utalva, valószínűleg nem sikerül megmenekülnie. Jellemző epizódja az ostrom utáni közvetlen időszaknak, hogy a Szabadság című lap egyik első számában megjelent a halálhíre, mert a Dunaparton kivégzettek között megtalálni vélték. De az nem ő, hanem az öccse volt, aki nagyon hasonlított rá. Ez a hír átment Nyugatra is, az ottani magyar sajtóban is megjelent, és bár itthon hamar tisztázódott a tévedés, Amerikában két hónap is eltelt, mire kiderült, hogy Szép Ernő nem halt meg.
– Az ostrom után azonnal munkához látott?
– Igen. Már 1945 áprilisában-májusában jelentek meg cikkei.
– Ott folytatta, ahol 1944-ben abbahagyta?
– A megélhetést illetően ugyanazt kellett folytatnia, hiszen továbbra sem volt más állandó kereseti lehetősége. Nagyon sokat írt, a baj csak 1949-től következett be, amikor már nagyon nehezen tudott olyat produkálni, amit közlésre elfogadtak volna.
– Miről tudott írni Rákosiék lapjaiba?
– Ártatlan dolgokról. Például arról, hogy a Berlini – akkor már Marx – téren úttörők jönnek, és erről eszébe jut, hogy mennyire másképp írunk szavakat, mint ahogy kiejtjük – ebből egy kis nyelvészeti cikkecske született. De az efféle alkalmazkodásnak a legszebb példája egy ’52-ben újra közölt írás. Az eredetit 1938-ban írta Gárdonyi Gézával való egyik első találkozásáról a New York kávéházban. Abban egyebek mellett az áll, hogy a kávéház karzatát azért nevezték az első világháború előtt Oroszországnak, mert ott általában kétes, félvilági alakok ültek. Csakhogy 1952-ben ezt már nem lehetett volna így leközölni, hisz az oroszokról rosszat írni-mondani már a koalíciós években, 1945 és 1948 közt sem lehetett, ezért Szép az Oroszországot „toloncház”-zá írta át. Ami az öncenzúra igen zseniális módja, mert akik jártak a békeidők jeles kávéházában, és 1952-ben még sok ilyen ember élt, azok – ha nem emlékeztek is az eredeti cikkre – pontosan tudhatták, hogy miről van szó.
– Elfelejtett szerzőként halt meg 1952-ben?
– Nem. Többen írtak is róla, és ez megjelenhetett. Ám ettől függetlenül is sokan tudták még, hogy ki volt, és hogy micsoda veszteség a halála. Ráadásul már az ötvenes-hatvanas években újra kiadták a könyveit, Réz Pál bábáskodása alatt, sőt elmondható, hogy akkoriban Szép Ernő inkább jelen volt a könyvesboltokban, mint például Kosztolányi Dezső.
– És most mennyire van jelen?
– Nem tudom ezt megítélni. Tapasztalataim szerint az értelmiség szépirodalommal rendszeresen élő része is csupán egy-egy verset ismer tőle, prózában pedig általában csak a Lila ákácot és az Emberszagot olvassák, aki a színpadhoz is vonzódik az esetleg ismeri még a Patikát és a Kávécsarnokot. Pedig lenne mit felfedezni. Számomra például nagyon kellemes meglepetés volt a mai fülnek meglehetősen fura, már-már negédes című könyve, a Dali-dali dal, ami az apjáról szól – aki tanító volt –, és amiben egyebek mellett a 19. század végi hajdúszoboszlói cigányságról ad átütően erős közelképet. Ám kitűnő az 1945 után írott s könyvként csak nemrégiben megjelent Natália című regénye is.
(Kiemelt kép: Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum)