Garázda, vagy csavargó-e a hajléktalan a magyar jog szerint? Miért volt szükség arra, hogy ennyire szigorúan büntethető legyen a közterületi hajléktalanság? - konferenciát tartottak a hajléktalanságról, ahol elhangzott, ami a hajléktalanokkal kapcsolatban idehaza történik az a 2010 előtti újkapitalista időszak mulasztásának is köszönhető.
Az életvitelszerű közterületen tartózkodás szabálysértéssé nyilvánítását követő öt év tapasztalatainak összegzése céljából az ELTE Állam- és Jogtudományi Kar Kriminológia Tanszéke és a Vermes Miklós Alapítvány a Magyar Kriminológiáért tudományos konferenciát szervezett.
Mint emlékezetes, 2018. június 26-án Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes szabályozási javaslatot terjesztett az Országgyűlés elé, eszerint az életvitelszerű közterületi tartózkodás szabályainak megsértése már minden közterületen szabálysértés, és
akár elzárással is büntethető.
A szabály 2018. október 15-én lépett hatályba, és nemcsak a hajléktalanok jogait védő szervezetek, hanem ügyvédek is ezrével tiltakoztak ellene. A büntetéssel az egyik legnagyobb probléma, idézte fel a Qubit, amit az Alkotmánybíróság felkérésére a Menhely Alapítvány is elmondott: „(...) tényszerűen megállapíthatjuk, hogy jelenleg hazánkban a kialakult hajléktalanellátó szolgáltatások kapacitásvolumene nagyságrendileg nem elegendő az életvitelszerűen közterületen tartózkodó emberek befogadására”. Tehát az állam úgy büntet embereket, hogy megoldást a problémájukra nem tud kínálni.
A konferenciát indító dr. Ambrus István, az ELTE-ÁJK Kriminológia Tanszékét vezető egyetemi docense felidézte, hogy a Büntető Törvénykönyv már 1879-ben szankcionálta a csavargást. Mint előzménytörténet, megemlíthető még a közveszélyes munkakerülésről szóló törvénycikk, amivel kapcsolatban, magyarázta Ambrus, közkeletű tévedés, hogy az államszocializmus időszakában alkották meg, ugyanis már az első világháború idején létezett.
Garázda a hajléktalan?
A legkeményebb államszocializmus éveiben sorra jelentek meg olyan tényállások, amelyek abszolút nem felelteltek meg a jogállami kívánalmaknak, a törvényesség, a nullum crimen sine lege (nincs bűncselekmény törvény nélkül) elvének. A garázdaság tényállása mindössze annyit határozott meg, hogy garázdálkodik az, aki a társadalmi együttélés szabályait semmibe veszi. Ebből következően lényegében bármilyen, közterületen végrehajtott, másoknak nem tetsző cselekményre
a bíróság önkényesen azt mondhatta,
hogy megvalósult a garázdaság bűntette, ami - Ambrus elmondása szerint is - abszolút szembement a jogbiztonság kívánalmával. „Ebben a vonatkozásban is hagy kívánnivalót maga után a jelenlegi szabályozás” – tette hozzá Ambrus.
A jogalkotó, mint a docens fogalmazott, a közelmúltban is próbálkozott azzal, hogy szankcionálja az ilyen jellegű magatartást. Az Alkotmánybíróság ugyanakkor 2012-ben megsemmisítette a jogszabályt mivel az teljesen aránytalanul és szükségtelenül korlátozza az állampolgári jogokat.
A gránitszilárdságú alaptörvény hetedik módosításánál tartottunk 2018-ban, élcelődött Ambrus. A szabályozásba bekerült, hogy tilos az életvitelszerű közterületen tartózkodás, ebből fakadóan már az Alkotmánybíróság sem mondhatta, hogy alaptörvényellenes a szankcionálás, hiszen a testület az alaptörvény alapján kénytelen, és köteles is, a döntéseit meghozni. Ambrus elmondása szerint a tényállás bár maga lakonikus tömörségű („aki életvitelszerűen közterületen tartózkodik, az szabálysértést követ el”), egy húsz bekezdéses, áttekinthetetlen környezetbe került.
Ambrus azt mondta, ő a maga részéről továbbra is
a dekriminalizációt látná kívánatosnak,
mert szerinte nem vitás, hogy a jelenlegi szabályozás aránytalan és szükségtelen, sőt, de facto hatástalan is, mindemellett a hatóságoknak nyomozószerveknek olyan plusz feladatot ad, amelyre nincs kapacitásuk.
A docens felsorolt több, dogmatikai szempontból vitatható szempontot is, ilyen például az, hogy a tényállás szerint szankcionálni kell, ha valaki a lakó- és tartózkodási hely, vagy egyéb szállásra való visszatérés szándéka nélkül tartózkodik közterületen.
- Hogy bizonyítjuk, van-e szándéka visszatérni az idézőjeles elkövetőnek bármilyen szállásra? Azt gondolom, nyilvánvaló, ez sem a büntetőjognak, sem a szabálysértési jognak nem feladata - mondta Ambrus, aki szerint
ez nyilván szociális probléma,
aminek a megoldása nem a kriminalitást szankcionáló jogterületekre tartozik.
"Ott halnak meg, ahová elrejtőznek"
Dr. Lévay Miklós, az ELTE-ÁJK Kriminológia Tanszék tanára, a Vermes Miklós Alapítvány kuratóriumának elnöke, volt Alkotmánybíró azt is megemlítette, hogy mindennél fontosabb, hogy – mint a Menhely Alapítvány állásfoglalásában is szerepel – „a szabálysértési fenyegetettség miatt az emberek megpróbálnak elbújni, s ott halnak meg, ahová elrejtőznek”, valamint hogy „a paragrafus nem csökkentette, hanem sok esetben éppen, hogy növelte az érintett személyek életének és testi épségének a veszélyeztetettségét”.
Dr. Kunos Zsuzsanna ELTE-ÁJK Kriminológia Tanszék PhD-hallgatója előadásában arról beszélt, hogyan állnak a csavargáshoz és hajléktalansághoz az európai országok. Mint mondta, az esetjogban egy 1971-es belga ügyet talált, amiben a csavargókat definiálták.
„Adódik ugyanis a kérdés, hogy csavargók-e az életvitelszerűen közterületen tartózkodók?” Eszerint a csavargó az, aki nem rendelkezik állandó lakóhellyel, nem tudja magát eltartani, és nem végez rendszeres kereső tevékenységet. Ennek három feltételnek együttesen kell teljesülnie ahhoz, hogy valaki csavargó legyen.
Ha ezt összevetjük a magyar Szabálysértési Törvényben szereplő 178/b paragrafusban olvashatókkal, azt látjuk, magyarázta Kunos, a jogalkalmazónak a körülményekből, vagy a magatartásból kell valamire következtetnie, ugyanis a hazai jogszabály definíciója semmilyen szociális szempontot nem tartalmaz. „Azt is láthatjuk, hogy elképzelhető ez alapján olyan ember, aki strasbourgi bíróság előtt
nem feltétlen lenne csavargó.”
Kunos előadásából az is kiderült, Dániában és Belgium egyes részein is találunk a hajléktalanságot kriminalizáló szabályokat, ami nem véletlen, hiszen a jobboldali realista kriminálpolitika jellegzetes vonása: a szegénység láthatatlanná tételére törekszik.
Az viszont egyedülálló, hogy csak nálunk szabályozott
alkotmányos szinten a kérdés,
ami felveti a kérdést, hogy: vajon alkotmányozási tárgykör-e ez. Kunos szerette volna arra is felhívta a figyelmet, hogy az ENSZ Emberi Jogi Bizottsága számos olyan határozatot hozott, amiben konkrétan az szerepel, hogy a kifejezetten hajléktalanokat sújtó, létfenntartó tevékenységeiket kriminalizáló szabályozások jogsértőek. Az Európai Unió konszenzusvizsgálata során egyértelmű elmozdulást tapasztalt a hajléktalanság dekriminalizálása felé, ennek pedig a legjobb példája a Lisszaboni deklaráció.
Miért kell büntetni a hajléktalanságot?
A Fővárosi Önkormányzat lakás- és szociálpolitikai főtanácsadója, dr. Misetics Bálint erre az alkalomra inkább tűnődő és kérdéseket megfogalmazó előadással készült. Például az egyik kérdése volt, hogy miért volt szükség arra, hogy ennyire közvetlenül, ennyire egyértelműen és ennyire szigorúan büntethető legyen a közterületi hajléktalanság.
Miközben el lehetne képzelni egy olyan helyzetet is, amikor a hatalom emberei nem azzal foglalkoznak, hogyan indokolt-e büntetni a közterületi hajléktalanságot, hanem azzal, hogyan lehetne csökkenteni. „Milyen olyan társadalompolitikai, lakásügyi változásokra volna szükség, amelyek mentén csökkenthető lenne a hajléktalanság?” Tizenhárom év az nagyon-nagyon-nagyon sok idő, folytatta Misetics, ami
e tekintettben biztosan rosszul hasznosult.
Az előadás vége felé utalt három olyan lehetséges magyarázatra, ami az ehhez hasonló kérdésekre részben választ adhat. Ami miatt például ez az egész megtörténhetett, jelentős részben a 2010 előtti, újkapitalista időszaknak a mulasztásának is köszönhető. A közterületi hajléktalanság látványa felzaklat minden embert, érzelmeket vált ki, és "kialakít egy teret, amit be kell tölteni valami interpretációval, hogy most mi a baj, ki tehet róla, kire legyek mérges?"
„Az, hogy a közterületi hajléktalanság valójában annyira elfogadott legyen, mint amennyire látszólag normalizálódott a helyzet a rendszerváltás utáni időszakban, szerintem nem volt fönntartható. Mindig is
magában foglalta a feszültséget.”
Misetics szerint mivel nem akadt senki, aki a közterületi hajléktalanság problémáját humanista értelemben értelmezte volna, aki nem hagyta volna, hogy hozzászokjunk valamihez, amihez nem szabad hozzászoknunk, "a nyitott térbe betörhetett mindaz, ami 2010 óta, az alaptörvény negyedik módosítása óta, illetve az alaptörvény hetedik módosítása kapcsán történt".
(Kiemelt kép: Merész Márton/Énbudapestem)